A jószándék kövei

"Janinak apró gyerekkora óta Erzsi is, meg én is csak a tisztességet prédikáljuk. Dühösek vagyunk az érthetetlen, nyegle szokásaira, az öltözködésére, a hajviseletére, a felelőtlenségére (ő "lezserségnek" nevezi), a morcos ellenkezéseire, a konokságára, és közben udvarolunk neki, az ítéletét lessük, a tekintélyünk romjait féltjük, őszinteséget követelünk tőle, és a szókimondásától rettegünk." - Marton János, zeneiskolai igazgató, sikeres életének csúcsán számolja így maga elé fiához fűződő kapcsolatának bonyolult képletét. Mégsem a nemzedékek ellentétének regénye ez a könyv, Marton tekintete mélyebbre irányul, az eredendőbb okokat keresi. S a magyarázatot önmaga erkölcsi elégtelenségében találja meg. Köztiszteletben álló, becsületes ember, mégis úgy érzi: lelkiismeretét sosem törleszthető adósságok terhelik. A nem vállalt kockázatok vétkében marasztalható el; így hagyja cserben, ami a legfontosabb volt: a tehetségét a barátait segítség nélkül a bajban. S ezért érezheti magán a kifogástalan élet látszatain fönnakadó Jani fia fürkésző, bizalmatlan pillantását. Az író könnyed kézzel bonyolítja a szerteágazó történet szálait; időben, térben úgy váltva a képeket, hogy miközben a mese elszórakoztat, régi ismerőseinkkel és önmagunkkal is összehoz bennünket egynéhány bensőséges pillanatra.

Mutass kevesebbet