A nagy világégés, a II. világháború, évtizedekig adott témát az íróknak, még ma is vissza-visszanyúlnak emlékeihez, de olyan közelről, mint Baurdzsan szinte senki nem mesélt róla. Nem is jó az ige, mert Baurdzsan, mint főhadnagy – később ezredes egységparancsnok inkább tudósított, tényanyagot közölt. De ez sem igazán jó kifejezés, mert a szerző nem objektívan todósít, hanem az érző ember fájdalmával, tragédiájával, érzéseivel és apróbbnál apróbb örömeivel együtt tárja elénk a történéseket 1941 őszén, amikor a Szovjetúnió a Nagy Honvédő Háborút vívja, s ő is egy apró csavar a már Moszkvát fenyegető ellenség elleni küzdelemben.
A történéseket tulajdonképpen már ismerjük. Nemcsak nagy vonalakban, de részleteiben is, hiszen a zászlóaljparancsnok naplót írt, ebből dolgozott Alexander Bek is – amikor nem Momisuli mondta tollba neki a könyvet –, s ez az alapja az ő kibontott történetének is. Az érzékletes részletezés nyomán együtt fázunk, éhezünk a harcosokkal, az ötszöri bekerítettekkel...