Dunkerque homokja

Rose-Miller harminchat órán át késleltette a németek előnyomulását (a parancs úgy szólt, hogy engedély nélkül nem vonulhat vissza), míg Gartlan dandártábornok ismét föl nem hívta: "Meddig jutottak a fritzek?" - kérdezte. "Ó, már itt vannak, uram, itt az udvarban." - jelentette Rose-Miller, aki addigra mentőkocsikká átalakított páncélozott kocsijain elszállíttatta sebesültjeit. "És mi a fenét csinálnak ott?" "Épp a tetőt lövik szét a fejem fölött, uram." "Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy visszavonuljon." - dörmögte Gartlan. Rose-Miller villámgyorsan cselekedett. Kétrét görnyedve, szempillantás alatt kirohant a füstbe borult utcára. Az egyik német harckocsi észrevette, s azonnal feléje csörtetett; erre Rose-Miller habozás nélkül fejest ugrott a csatorna vizébe, ahonnét fél mérföldnyivel odébb moszattal borított, buborékokat fújó Neptunként bukkant elő. Igen elégedett volt, hogy sikerült kilőnie Rommel huszonegy harckocsiját - jóllehet a németek délután mégis átkeltek a La Bassée-csatornán -, és a szántóföldeken át vette útját. Amint éppen kievickélt az egyik árokból, egyenesen segédtisztje, Peter Hunt karjai közé futott. Hunt, aki előrelátóan egy kimustrált teherautóval sietett a hadtáptól parancsnoka elé, pléhpofával tárta ki a tragacs ajtaját: "A kocsija előállt, uram."

Mutass kevesebbet