Útlevélkép háttérrel

Veres Máté (ötvenes, újságíró) majd három évtizedes keresés után megleli helyét a mai társadalmi rendben: egy polgár vállalja a szocializmust. Nem első írói vizsgálata ez az emberi felszabadulás folyamatának (amely lassúbb, mint a történelem). Veres nem az első polgárhős, aki megszabadul az örökségballasztól, és nem az egyetlen, aki egyéni terheket hurcol (apját a Horthy-rezsim) kiszolgálásáért elítélte a Népbíróság, ő maga Nyugatról tért haza, s nem éppen sietve); némi személyes többlete (már diákként kételkedett abban a világban, amelynek apja odaadó híve volt) nem teszi rendkívülivé. Ebben a regényben az oknyomozás új: miért kellett (és kellhet) három évtized? És új az átlaghős és az átlagtársadalom kíméletlen, merész bírálata: a tisztuló atmoszférát szívós köznyavalyák mérgezik: hallgatás, színlelés, gyanú, gyanúsítás, mellébeszélés és mindezekből származó félelem a nevük. A hős gátlások és félelmek betege, a konvencionálisan (ostobán vagy előnyt lesve) gyakorolt (még mindig gyakorolt) címkézés-osztályozás-bélyegezés rémlátóvá torzítja. Polarizált szituációkat teremtve példázza az író hőse küzdelmén (majdnem klinikai demonstráció részletességére törekedve), hogy a szocialista törvényesség és egyenlőség viszonyai közt még megbúvik és tenyészthető egyenlőtlenség, még konzerválható félelem és önmegfélemlítés. Az író azokkal perel, akik magánmagatartásukkal (maradi vagy új módon, gyáván vagy ellenségesen) vétenek a szocialista alapelvek ellen, és hőse fölszabadulásának útját kényszerpályának nevezve vallja, hogy végül a történelmi igazságért lesz az ember szocialista, nem mai előnyért vagy holnapi boldogságát remélve.

Mutass kevesebbet