20. Vásárhelyi Őszi Tárlat

Részlet: Szeretem a képzőművészetet, de nem tartom magam szakértőnek. Legfeljebb „értő" szeretnék lenni: - s ma már azt is tudom, hogy ez se könnyű dolog... Életem egy szakaszában ugyan, - kezdő író koromban, az 1930-as évek közepén, - a fiatalságra jellemző, túlzott önbizalommal, képzőművészeti cikkeket, kritikákat is írtam. Akkoriban, néhány évre, meglehetősen szoros kapcsolatba kerültem a Szocialista Képzőművész Csoporttal; s a csoport tagjai közül néhányat (Dési-Huber Istvánt, Goldmann Györgyöt, Berda Ernőt) barátomnak is mondhattam. Gyakori résztvevője voltam a csoport összejöveteleinek; részt vettem a vitákon, amelyek mindig hevesek, szenvedélyesek voltak, az útkeresés, a „végső igazság" keresésének szép izgalmával. Ezek a viták, bárhonnan indultak, a szocialista realizmus kérdéseinél kötöttek ki; - bár akkor ezt a fogalmat így még nem ismertük, hanem "új realizmus"-ról beszéltünk. Elsősorban Lukács György külföldön megjelent tanulmányainak, cikkeinek az alapján, amelyek rejtett csatornákon mégis eljutottak hozzánk. Mennyi mindenről szó esett ezeken az eszmecseréken! Mik is kerültek a viták középpontjába? A pártosság és a tendencia viszonya, illetve különbsége. A tartalom és a forma egysége. Politika és művészet kapcsolata. Mi az elsődleges: az agitációs, közvetlen cél, vagy a művészi színvonal? Hagyomány, vagy modernség. S természetesen: a képzőművészet sajátos műhelyproblémái.

Mutass kevesebbet