A 6714-es személy

Hírből sokan ismerjük a hírhedt hétvégi munkásvonatokat, de vajon ismerjük-e azokat a munkásokat, akik három műszakban dolgoznak, távol a családjuktól, akik olcsó borral vigasztalják magukat, elvégzik a városokban "a piszkos munkát", de az "ünnepre" már nem kellenek? Valóban ismerjük-e őket: akik munkásszálláson kotyvasztanak maguknak este és vasárnap meleg ételt, akiknek nem égeti kérges bőrű kezét a forró vas, akik éppúgy, mint bárki más, boldogságot szeretnének, családot, szerelmet, hűséget, igazságot? Ismerjük-e a tekintetüket, a hangjukat, tudjuk-e a nevüket - vagy csupán rájuk mondjuk, hogy ők a nép, a munkásosztály? Tudjuk-e, milyen gyöngédség lakozik bennük, emlegetjük-e szellemes tréfáikat, komolyan vesszük-e őket, felnőttnek, egyenrangú polgárnak; vagy csak hivatkozunk rájuk; mert ők termelik meg azt, ami nélkül megbénulna az emberi világ? Megállunk-e, hogy elbeszélgessünk velük, vagy messzire kerüljük a kocsmát is, ahol nótázva lerészegednek kínjukban? Megértjük-e, mekkora szeretettel készített celofán rózsákat éjszaka Gyula Jolánkának, s megértjük-e Laci urat meg Dezső urat, akik magukévá tették közben a lányt? Megérezzük-e az öreg Orbán tragédiáját, hogy pityókásan tanítgatja a fiúkat a szálló koszos szobájában: hogyan kell vetni a gabonát? Kuriózum, furcsaság, más világ - mondanánk; naturalizmus, dokumentarizmus, realizmus - mondanánk, s úgy vélnénk talán, hogy ezzel el is van intézve. S fontosabbnak tartunk egy külpolitikai fordulatot, egy anyagi helyzetünket érintő rendelkezést. És elszáguldunk autóval a 6714-es személyvonat mellett, amelyben vágni lehet a füstöt, amelyben meg lehet süketülni az óbégatástól, amelyben félni lehet egy részeg öklétől; s elszáguldunk a tehenet őrző András fiú mellett, akit intézetből vettek magukhoz az öregek, s úgy él, akár Móricz Árvácskája, s aki, ha emberré nő, mást nem tehet majd: nincs iskolája, családja - hát kétkezi munkás lesz, s talán fölszáll az ingázókkal a vonatra, hogy elvégezze a városban a piszkos munkát. S az ünnepre vajon marasztaljuk-e? 1941-ben születtem Hajdúsámsonban, és most irodalomtankönyvek életrajzmintái szerint olyan fordulatoknak kellene következni, hogy: korán kitűnt vagy már akkor; nos, nem tűntem ki korán és már akkor sem. Általános iskoláim befejezése után a községi tanács engedélyezte, hogy a debreceni gépipari technikumban tanuljak tovább; itt 1959-ben érettségiztem - azóta dolgozom. Először verseim jelentek meg az Alföldben, 1975 óta szociográfiákat, novellákat írok.

Mutass kevesebbet