A boldog békeidők

Magyarország 1849-1914 közötti történetében a zsarnokság félelemterhes sötétségét a polgári alkotmányosság reményteljes világossága követte. A nemzet képes volt dacolni a szabadságát eltipró önkénnyel, és az ország sorsát egy nagy és erős birodaloméhoz kötve kívánta a korábban született polgári eszményeket valóra váltani. A kiegyezést megkötő Deák Ferencnek, a "haza bölcsének" vagy a független Magyarország mellett kiálló Kossuth Lajosnak volt-e igaza, sokak számára ma is Magyarország egyik aranykora az Osztrák-Magyar Monarchia bő fél évszázada. Hiszen a "boldog békeidők" korára gondolva nem a szegényedő parasztság, a gyáripari munkásság szociális gondjai vagy a kivándorlók százezrei jutnak az eszünkbe. Itt él velünk a múlt század tárgyi világa: a lakóházak, az iskolák, a tűzoltólaktanyák, a színházak, a múzeumok, a kórházak vagy a pályaudvarok. A kívül-belül fehérre meszelt kétszobás parasztházakat vagy színpompás népviseletet látva a birtokos parasztság jómódját, felvirágzó kultúráját csodáljuk. Magyarországot Budapest központtal, mint testet az erek, vasútvonalak hálózták be. A nagyobb városok utcáin omnibuszok, lóvasúti kocsik, majd villamosok jártak. Fiákeresek posztoltak a villanylámpák fényében úszó színházak, mulatók környékén. A századforduló táján hihetetlenül rövid idő alatt nyertek teret az irodalom, a képzőművészet és a zene új kifejezési formái. Az irodalom Jókaitól Adyig és az első Nyugat-nemzedékig, a zene Erkeltől Bartókig, a festészet Munkácsytól Csontváryig ívelt.

Mutass kevesebbet