A császár dajkája

Előszó Hirtelen megállt a menet. Csakhamar szájról szájra járt a kíséret tagjai között, hogy a felség egy órácskát pihenni akar, mert megfájdult a feje. Katolikus pap nem volt a községben, mely színmagyar lakosságával apró szigetként húzódott meg a környező szász tengerben s így a református lelkész otthonának jutott a dicsőség, hogy szállást adjon az uralkodónak. A paplak kapujában ott állt a lelkész, Málnási Mihály Dénes, hogy végignézze a hosszan kanyargó, díszes menetet. Amikor a kísérő lovaskatonák sora mögött, a császári hintó hófehér paripái megtorpantak előtte, fáradt szemét elöntötte az öröm: íme, az Úr meghallgatta kérését, mégis megáll a felség Halmágyban! S ha ez a kérése teljesült, bizonyos, hogy a másik is meghallgatásra talál és panaszaival a felség színe elé járulhat. Sajnos, ez nem következett be soha. Az egyik hintóból magas, szikár úr ugrott le és recsegő paranccsal értésére adta, - bécsies kiejtését alig tudta megérteni a szász nyelvjáráshoz szokott lelkész, - hogy a császár szeretne lepihenni egy órát, hozzák rendbe azonnal a lakást. - Minden a legnagyobb rendben van, excellenciás uram, - felelte szelíden a lelkész, ötven körül járó, őszes körszakállú, sovány ember. - Régen várjuk már a császár őfelségét... - tette hozzá előzékeny mosollyal. - Mutassa a lakást! - mondta a szállásmester, éreztetve, hogy csak feltett kérdéseire illik felelni és hosszú, kalimpáló lábával már sietett is előre, a pap nagy üggyel-bajjal lohol utána.

Mutass kevesebbet