A császár

A DOBOGÓ SZÍV. Jan Andersson - így hívták egy szegény napszámost Skrolyckában - sohasem tudott belefáradni, ha arról a napról mesélt, amelyen az ő egyetlen kis leánya a világra jött. Már kora hajnalban elhozta a bábát meg még két asszonyt segítségül és azután az egész délelőtt, de még délután is jó darabig ott üldögélt a fáskamrában és várt, a nélkül, hogy csinált volna valamit. Kint pedig zuhogott az eső szinte csapkodta a domboldalt és bizony neki is kijutott a része az esőből, pedig hát tető alatt volt. A nedvesség átszivárgott a deszkák között, becsepegett a rozoga tetőn keresztül, a szél pedig olykor-olykor valóságos zuhanyt zúdított rá az ajtó nyílásán át. - Nem is tudom, mit gondolnak ott bent. Az hiszik, hogy örülök a gyereknek, - mormogta magában és a lábával úgy belerúgott egy fadarabba, hogy az kirepült az udvarra. - Bizony ez a legnagyobb szerencsétlenség, amibe most belekerültünk. Mikor összeházasodtunk, Katalin meg én, az csak azért volt, mert már meguntuk a szolgálást mint béres és cselédleány az öreg Eriknél és hát a magunk asztalához szerettünk volna ülni. Arra azonban nem is gondoltunk, hogy még gyerekünk is lesz. Tenyerébe támasztva a fejét, nagyot sóhajtott. Természetes, hogy a hideg, azután meg az eső és a hosszú unalmas várakozás nagyon rossz hangulatba hozták, de mindez még nem is volt elég. Komoly oka volt neki a panaszkodásra.

Mutass kevesebbet