A csekei monológ

Azíró másképpen olvas, mint az olvasó, mert tudja, hogyan jött létre a kezében tartott mű, nemcsak a szöveg színét érti meg, a visszáját is, a motívumokat s azok megvalósítását, hiszen ő maga is alkotó. Egész életemben olvastam, a könyv volt betegség idején az orvosság, azüldöztetéskor, irodalompolitikai hajótörésben mentőcsolnak, a béke ritka óráiban gyönyörűség. Minden érdekelt, ami betű, hogyne érdekelt volna egy-egy mű belső üzenetének feltárása, a nyomozómunka, amelyet a szerző megkérdezése nélkül pusztán az elébe került szöveg értelmezésével meg kell találnia. Mindig örömmel olvastam esszét, ellenkező esetben is nekiültem volna tanulmányoknak, elemzéseknek, az egyetem irodalomtörténésznek nevelt, lelkes filosznak, valahol a jövendőbeli esztéták vagy szövegkutatók között képzelte el a helyemet, s tulajdonképpen csak későbbi írásaim arányában tévedett, mert e mostani könyvem a negyedik esszékötetem, s a valaha ismertetett szabályokat sem sértettem meg: csak úgy állítottam fel a megszokottól eltérő tételt az irodalmi értékelések között, ha filológiai tekintetben is tudtamállításomat igazolni. Első esszékötetem megjelenése már eldöntötte, érdekli az olvasót a más, iskolásabb, hagyományosabb megvilágításban már ismert hajdani vers vagy alkotó friss elemzése; azt is eldöntötte, vizsgáljam különös gonddal a sztereotíppá mitizált iskolai anyagot, hátha más írói arckép fordul korunk felé, mint amikor Jókai fantazmagóriának gyanított látomásai még nem tudták cáfolni a támadóit, pedig a műanyag és az űrutazás, sőt Habsburg Ottó nemzetünk iránt számtalanszor igazolt szimpátiája éppúgy ott van a jövő századregényében, ahogy a soha figyelemre nem méltatott pályazáró Jókai-kisregényekben a diadalmas nőmozgalom. A második esszékötet útja nyílegyenesen vitt el a Vörösmarty-monográfiáig, A lepke logikájá-ig, s talán a negyediket, A csekei monológ-ot se volt felesleges megírnom, mert az első világháború irodalmunkon belüli értékelésével szomorú adósságban vagyunk, nem árt újra kézbe venni, mit írtak a kortárs írók 1914-ről. Ha van az írónak irodalmi szerelmi élete, azelemzéseiből kiderül. Kölcsey, a tiszták tisztája, a mester, valamikor úgy értékelte kollegáját, Berzsenyi Dánielt, hogy tiszta búza helyett sok az ocsú lírai szemléletében. Berzsenyit, mint egy rosszul elhelyezett karateütés, teljes inaktivításba dermesztette az ellenségesnekítélt hang, amely csak közös szerelmük, a magyar líra hangvétele érdekében volt elutasító, sajnos, nem várt eredménnyel: írótársa mint költő, befejezte pályáját. Mire Berzsenyi halott, Kölcsey már tudja, hogy tévedett mint esztéta, mint kortárs. Megpróbáltam rekonstruálni, mi járhatott az eszében a halott Berzsenyi akadémiai búcsúztatása idején - a szöveget ő írta, de más olvasta fel, ő nem mozdult el akkor már Csekéről, ahol lakott. Minden esszémet szeretem, de a kedvencem A csekei monológ. Szegény bűnösök vagyunk valamennyien, de a legkeservesebben akkor vétünk, mikor jót akarunk, sterilen jót, az igazságtalanságig, a pusztító tévedésig vezető csak valóban jót. Nekem mi jó, neked mi, relatív fogalom. A jó definíciója részint változik, részint egyazon érme két oldala: fej és írás. És akkor mindegy, szereti-e valaki Kotzebuet, vagy nem.

Mutass kevesebbet