A fejnélküli szellem

A színjátékot, az elbeszélést és a regényt a XX. század elejéig profán művészetnek tekintette a kínai irodalomtörténet. A hivatalos konfuciánus műveltség alapja a klasszikus vers és az esszé volt: a hivatalnokvizsgákon az írástudók - két műfajban való jártasságukról adtak számot. A nem hivatalos művészetek mesemondók és énekmondók ajkán születtek; táncosok, akrobaták, szemfényvesztők mutatványai, bohócok, imitátorok, komédiások tréfái és jelenetei nyomán keltek életre. Az utánzás művészete Kívában is ősi rituális játékokból, sámánok isteneket idéző fohászaiból, hősi csatajeleneteket megjelenítő kultikus táncokból ered. A hagyományos szertartások pedig, amelyek évszázadokon keresztül át- meg átszőtték a faluközösségek, a hivatalnokok, az arisztokraták és a császári udvar életét, tovább örökítették a színjátszás csíráit; a felelgetős népi énekeket, a táncos átváltozásokat és énekes-táncos szerepléseket, amelyek mitikus hősöket, félelmetes állatokat, természetfölötti lényeket idéztek, s a tréfás jeleneteket, a zenekísérettel előadott románcokat. A kínai színjáték csak a XIII-XIV. században alakult érett, önálló művészetté, a mongol Jüandinasztia uralkodásának idején vált le végleg a szertartásokról. Kötetünk nem képviselheti a kor színjáték-irodalmának teljes tematikai és stílusbeli gazdagságát, de a három különböző típusú történet bepillantást nyújt a Jüan-kori Kína életébe.

Mutass kevesebbet