A fény harcosának kézikönyve

"Elfogadja az angyal kezét." űrutazások, klónozás – lassan mindkettőt természetesnek tekintjük, de ahhoz még mindig nem vagyunk elég bátrak, hogy alámerüljünk saját bensőnk mélységeibe. A fény harcosának kézikönyve épp ilyen utazásra hív: a lelkünkben munkáló ellentétes erők megértésére, régi álmaink feltérképezésére... ...Személyes Történetünk beteljesítésére. A gyűjtemény rövid elmélkedések füzére, és arra emlékeztet bennünket, hogy mindannyian a fény harcosai vagyunk. Harcosok, akik képesek meghallani a szív csendjét és félelem nélkül megbirkózni a nehézségekkel. Akiknek időnként szükségük van a megállásra, a befelé fordulásra, hogy újra derűvel és kitartással szemlélhessék az életet. Akik észreveszik a mindennapi élet apró csodáit. Akik tudják, hogy megéri hinni, hiszen minden vereségre két győzelem jut. A szerzőről Paulo Coelho napjaink világszerte egyik legkedveltebb írója. Könyvei több mint 100 millió példányban, 63 nyelven és 150 országban jelentek már meg. Számos rangos nemzetközi díj birtokosa: részesült a Világgazdasági Fórum Kristály-díjában és a Francia Nemzeti Becsületrend lovagi címében. 2001-ben elnyerte a német Bambi-díjat. 2002 óta a Brazil Irodalmi Akadémia tagja. A világ vezető lapjaiban heti rendszerességgel jelennek meg írásai. 2005-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként a Budapest Nagydíjat is átvehette. Ha szeretne többet megtudni szerzőről, látogasson el magyarországi weboldalára: www.coelho.hu Részlet a könyvből: Előszó - A tengerpartról látszik egy sziget. A falutól keletre fekszik és egy hatalmas templom áll rajta, rengeteg haranggal - mondta a nő. A kisfiúnak feltűnt, hogy furcsa ruha van rajta, és fátyol borítja a haját. Azelőtt soha nem látta. - Ismered ezt a templomot? - kérdezte a nő. - Menj le a partra, nézd meg jól, és meséld el, mit láttál. A kisfiút elvarázsolta a nő szépsége, elment hát a jelzett helyre. Leült a homokba, és a távolba meredt, de nem látott semmi különöset, csak a kék eget és az óceánt. Csalódottan ballagott el a szomszédos halászfaluig, ahol megkérdezte, ismerik-e azt a szigetet, amin egy templom áll. - Ó, az a sziget nagyon régen volt ott, még a dédszüleim idejében - mondta egy öreg halász. - Aztán jött egy nagy földrengés, és elsüllyedt a tengerben, olyan mélyre, hogy nem is látszik. Mégis halljuk a templom harangjait, amikor a tenger hullámai megkondítják őket. A fiú visszament a tengerpartra, és fülelt. Egész délután ott ült, de csak a hullámok morajlását és a sirályok vijjogását hallotta. Amikor beesteledett, a szülei érte jöttek. Másnap reggel visszament a partra: nem tudta elhinni, hogy egy ilyen szép nő hazudhat. Ha majd megint találkozik vele, elmondhatja neki, hogy a szigetet ugyan nem látta, de hallotta, ahogy a víz megszólaltatja a templom harangjait. Hónapok teltek el, de a nő nem jött vissza, és a fiú már el is felejtette. Meg volt győződve róla, hogy az elsüllyedt templom kincseket rejt, s ha meghallaná a harangszót, könnyen megtalálhatná és hazavihetné őket. Már nem érdekelte sem a tanulás, sem a barátai. Társai gúnyolták, és azt mondogatták: - Már nem olyan, mint régen. Más, mint mi. Állandóan a tengert bámulja, és sose játszik velünk, mert fél, hogy veszít. És mindenki kinevette, amiért egész nap a parton ül. A fiú nem hallotta meg a harangszót, de sok más dolgot megfigyelt. Észrevette, hogy minél többet hallgatja a tenger hullámait, annál kevésbé zavarja a morajlás. Nem sokkal később megszokta a sirályok vijjogását, majd a méhek zümmögését és a pálmalevelek zörgését is a szélben. Hat hónappal azután, hogy először találkozott a nővel, már egyáltalán semmilyen zaj nem zavarta. De még mindig nem hallotta a templom harangjait. A halászok, akik arra jártak, azt mondták: - Mi halljuk! De a fiú nem hallotta. Egy idő múlva aztán azt mondták neki a halászok: - Túl sokat foglalkozol azzal a templommal. Hagyd az egészet, és menj játszani a barátaiddal. Lehet, hogy csak a halászok hallják a harangokat. Majdnem egy év telt el, amikor a fiú azt gondolta: "Talán igazuk van. Ha felnövök, én is halász leszek, és minden reggel eljövök erre a partra, mert megszerettem." És azt is gondolta: "Talán az egész csak legenda, a földrengés darabokra törte a harangokat, és soha többé nem szólalnak meg." Aznap délután úgy döntött, hogy hazamegy. Közelebb ment az óceánhoz, hogy búcsút vegyen tőle. Még egyszer körülnézett, és - mivel már nem a harangok kötötték le - végre felfigyelt a természet szépségeire. Mosolygott a sirályok énekén, a tenger morajlásán, a pálmalevelek zizegésén. Hallotta, ahogy a távolban játszanak a barátai, és örült, mert tudta, hogy nemsokára ő is köztük lesz. Boldog volt, és - ahogy csak egy gyermek képes rá - megköszönte, hogy él. Biztos volt benne, hogy nem vesztegette fölöslegesen az idejét, hiszen megtanulta csodálni és tisztelni a Természetet. És ahogy hallgatta a tengert, a sirályokat, a pálmafákat és barátai nevetését, meghallotta az első harangot is. Aztán a másodikat. Majd egymás után a többit, míg végül az elsüllyedt templom összes harangja együtt kongott, a fiú legnagyobb boldogságára. Évekkel később - már felnőtt férfiként - visszatért szülőfalujába és a tengerpartra. Már nem akart kiásni semmiféle kincset a tenger mélyéről: talán az egészet csak kitalálta, és nem is hallotta soha az elsüllyedt harangokat. De kedve támadt sétálni egyet, hallgatni a szél zúgását és a sirályok énekét. Annál jobban meglepődött, amikor a homokban ülve megpillantotta a nőt, aki annak idején a szigetről és a templomról mesélt neki. - Mit csinál itt? - fordult oda hozzá. -Téged vártalak - felelte a nő. A férfi észrevette, hogy hiába múltak el hosszú évek, a nő semmit sem változott: még a fátyla sem kopott el. A nőtől egy füzetet kapott, üres lapokkal. - Írd: "A fény harcosa megfigyeli a gyermekek tekintetét. Mert ők keserűség nélkül szemlélik a világot. Ha a fény harcosa meg akarja tudni, hogy méltó-e a bizalmára, aki mellette áll, a gyermek szemével próbál ránézni." - Ki a fény harcosa? - Tudod te azt - felelte a nő mosolyogva. - Az, aki megérti az élet csodáját, a végsőkig harcol azért, amiben hisz, és meghallja a harangokat a tenger mélyén. A férfi soha nem gondolta, hogy a fény harcosa volna. Mintha a nő kitalálta volna a gondolatait: - Mindenkiből lehet harcos. És senki sem tartja magát harcosnak, pedig mindenki az. A férfi a füzetre pillantott. A nő megint elmosolyodott. - Írj a fény harcosáról - mondta.

Mutass kevesebbet