A Fertő-tó és a Hanság

Ha valaki a Soproni-hegység kilátói közül a Károlymagaslatról vagy a Várhelyről északkeleti irányba tekint, a Szt. Mihály templom gótikus tornyán és a téglagyárak kéményerdőin túl, szántók szorításában egy erdős dombsort lát, amelynek túlsó oldalán a történelmi borvidék szőlőtőkéi sorolnak, távolabb rőtbarna nádasöv ölelkezik egy csillogó víztükörrel, mely a végtelenbe vész. Ez a Fertő-táj! Partjait szegő magános jegenyenyárak roggyanttérdű gémeskutaknak és egykorvolt halászkunyhók nádtetőinek üzennek; náderdeiből tavasszal bölömbika és nádirigó szól, tél közeledtével vadlibák csapatai kelnek vándorútra. Elővillanó fehér foltjairól járatlan alig tudja, vajon kócsagszárny lebeg-e a távoli kékben, vagy vitorla bomlott ki a vizek felett? Különleges vadvíz-ország ez, síkvidéki sztyepptó Közép-Európa szívében, szikes puszták utolsó hírmondóival. A táj lelkét a látvány önmaga azonban még csak sejteti. Gazdagságát csak az ismerheti meg, titkait csak annak árulja el, aki bejárja karsztbokorerdeitől övezett tarka virágszőnyegeit, aki ladikba szállva elmerülten hallgatja a nádasok suttogó neszét, aki bor és halászlé mellett a fertőparti embert szóra bírja.

Mutass kevesebbet