A fiú, akinek angyalarca volt

A ​Kossuth-díjas Fejes Endre új műve nehezen sorolható bármely kategóriába: annyi azonban biztos, hogy a morális kérdéseken töprengő, az emberi lét legfontosabb problémáira összpontosító, zárszámadásra készülő művész összegző igénnyel megszenvedett ítélkezése. Keserűsége leplezetlen, szókimondó indulata döbbenetes, önmagához és világlátásához szuverén, megfellebbezhetetlen természeteséggel és végsőkig ragaszkodik, a szituációk, az erkölcsi kategorikus imperatívuszok félreérthetetlenek, és egyértelműen a Rozsdatemető, a Vonó Ignác, a Kék tiszta szerelem költőjétől valók. Fejes szinte hihetetlen mértékben – úgy is fogalmazhatnánk: csökönyösen – azonos maradt önmagával. A kérdés, amelyben az Angyalarcú drámája összefoglalható, így hangzik: mi történik, ha valaki mindig és minden helyzetben a maga igazát mondja, apró, kis engedmények, lényegi vagy formai megalkuvások nélkül? Ezekre keres választ az Angyalarcú, a Fejes által annyira szeretett színterén – még akkor is, ha rövid látogatásokat tesz Pasaréten, előfordul a Hiltonban is –, az ezerszer áldott nyolcadik kerületben.

Mutass kevesebbet