A háborús felderítés

A regényirodalomban a kém romantikus figura, akinek titkai békét szerezhetnek vagy háborút robbanthatnak ki, de vajon a valóságban alapfeltétele-e a katonai győzelmeknek a felderítés, a hírszerzés? Úttörő jellegű új művében korunk kiemelkedő hadtörténésze egy elméleti bevezető után (amely ismerteti a katonai felderítés formáit és eszközeit, lehetőségeit a legkorábbi időktől máig) konkrét csatákat, hadjáratokat elemez a felderítés szempontjából: Nelson és az Egyiptomba tartó Napóleon flottáinak bújócskázását a Földközi-tengeren, Stonewall Jackson déli tábornok manőverezéseit a Shenandoah-folyó völgyében, illetve az északiak hírszerzői próbálkozásait az amerikai polgárháború idején, Kréta német megszállását a második világháborúban, valamint a világháború csendes-óceáni hadszínterének legjelentősebb, Midway-szigeteki ütközetét az amerikaiak és a japánok között. Végül áttekintést kapunk tőle az 1945 utáni katonai hírszerzésről, amely kiterjed a koreai, a vietnami, a Falkland-szigeteki és az Öböl-háborúra, illetve a nemzetközi terrorizmus elleni harcra is. Keegan konklúziója kijózanító: a felderítés, a hírszerzés hasznos a háborúban, de önmagában nem döntő a szerepe. A nagy felderítési előny sem garantálja feltétlenül a győzelmet. A háborúk végkimenetelét rendszerint az elegendő mértékű, célszerűen bevetett erő szabja meg. Nelsonnak és Jacksonnak gyakran csak töredékes információi voltak az ellenségről, ezt azonban ellensúlyozta hadvezéri tehetségük. A britek tudtak a Krétát fenyegető német invázióról, ám a túlerő legyűrte őket. A falklandi háború idején a brit felderítés kifejezetten gyatra volt, de a sorkötelesekből álló argentin egységek nem voltak méltó ellenfelei a profi angol katonáknak. Ahogyan a New York Times kritikusa írja: „Keegan nem a hírszerzés nimbuszát akaija megtépázni, csupán perspektívába helyezi a hadviselésnek ezt a titokzatossággal övezett vetületét, hogy rámutasson: a közképzelettel ellentétben nem amolyan szórakoztató és könnyed út a diadalhoz".

Mutass kevesebbet