A hetvenes évek

- Mondd, mióta ismered te személyesen Fodor Andrást? - kérdezte egyszer tőlem valaki. - Őszintén szólva nem is tudom, de ha érdekel, nézd meg a naplójában. - S csakugyan: első személyes találkozásunkról, amelyre egyébkén 1948. augusztus 1-jén került sor a Ménesi úti Eötvös Kollégium legendás falai közt, a jelzett napon a következő olvasható: "Szobánkban találkoztam Lator sokat emlegetett barátjával, a Makón előtte végzett, most Szegedről ide másodévre fölvett Domokos Mátyással. Csontos vékony, szimpatikus fiú.) (A Kollégium. Napló, 1947-1950). Az ő kamaszkora óta napról napra vezetett följegyzéseiben, a megélt élet tényeihez és eseményeihez rendíthetetlen hűséggel és megvesztegethetetlen tárgyilagossággal rögzített krónikájában ugyanis "minden" benne van. S jómagam, aki ezek szerint idestova ötven esztendeje vagyok többé-kevésbé folyamatos szereplője ennek a naplónak, olvasása közben igen gyakran ámulattal értesülök leírásaiból, hogy ki voltam, milyen voltam, mit tettem és mit gondoltam az elmúlt évtizedek (így például a "hetvenes évek") során, mintha nem is én volnék az, aki a megidézett múlt filmkockáin itt fel-felbukkan. Az emberre ugyanis nemcsak a prousti "mélyemlékezet", de a sokkal prózaibb "mélyemlékezet", is egyaránt jellemző, ezért feltételezem, hogy ennek a naplónak valamennyi (több száz? több ezer?) szereplője is úgy szembesül hajdani önmagával, mintha egy ismeretlen regényt olvasott volna. De ez a naplóíró-költő, ahogy a klasszikus angol esküminta előírja, "az igazat, csakis az igazat" rögzíti napról napra (köztük kínos tényigazságokat is, ezért nevezte, gondolom, egyik korábban megjelent kötetét egyik ingerült kritikusa a "múltba helyezett lehallgatókészüléknek"); de hát éppen a múló percek felülmúlhatatlanul gazdag megidézése révén terebélyesedik ez a krónika a jelenkori magyar történelem páratlan, kútfő értékű dokumentumává, amelynek sajátos költészete: a számtalan emberi sors alakulásáról rögzített pillanatfelvételek retusálatlan pontosságában rejlik.

Mutass kevesebbet