A Hévízi-tó kálváriája egy orvos szemével II.

A szovjet tulajdonba került bauxitbányáinkat 1954-ben visszavásároltuk. 1962-ben Apró Antal, Moszkvában, aláírta a timföld-alumínium egyezményt. De miért nem itthon dolgoztuk fel a bauxitot olcsó szovjet árammal? Miért szállítottuk a nyersanyagot Volgográdba, majd az alumíniumot onnan vissza - vasúton? Miért tiltották meg a titánnal kapcsolatos magyar kutatásokat, hiszen Gillemot professzor már 1949-ben megkezdte kísérleteit a nyírádi bauxit titántartalmával kapcsolatban, és a fémtitán előállításáért 1957-ben Kossuthdíjat is kapott? Miért nem esik szó a magyar-szovjet timföld-alumínium egyezményben a nyersanyagunk titán tartalmáról? Amikor ma az ország eladósodottságát a miniszterelnök a magyar nép túlfogyasztásával magyarázza, miért nem említik soha, hogy a Moszkvában aláírt szerződéssel hány dollármilliárdot ajándékozott Apró elvtárs a Nagy Testvérnek? Mit jelenthetett volna a stratégiai fém, a titán hazai kinyerése és értékesítése a magyar nép hasznára? Egy másik kérdéskör: Milyen környezeti károkkal kellett volna szembenéznünk, ha tovább folytatódik a nyírádi és a Tatabánya környéki vízemeléses bányászkodás? A Hévízi-tó megszűnése mellett végveszélybe kerülhettek volna Budapest gyógyforrásai is, és ha a Duna vize beáramlik a karsztvízrendszerbe, emberek millióinak ivóvize szennyeződött volna el. Ha a Hévízi Kórház akkori vezetője - a Szerző - nem tagadja meg 1987-ben a környezetromboló dokumentum aláírását, a vízszivattyúk tovább működnek, tovább folytatódik a vízkiemeléses bányászkodás. Mit tudott volna a magyar érzelmű miniszterelnök, Németh Miklós megmenteni 1989-ben? Kérdések garmadája merül fel, melyek egy részére Balogh Zoltán csak az 1991-es fegyelmi eljárás során, állásából való fölfüggesztése és a Hévízi Kórházból történt kitiltása után kapott választ. Hogy mi adott erőt ennek a kálváriának a végigjárásához? A küzdelemhez a bátorságot 1956-ból lehetett meríteni, amely Áldassák mindenkor.

Mutass kevesebbet