A hódító gén

Vajon mik azok az egységek, amelyek között a természetes szelekció válogat; kik a harcoló felek a létért folyó küzdelemben? - teszi föl ebben a könyvében is a kérdést a szerző. A biológusok egy része azt válaszolja erre: a rátermettségük növelésén fáradozó egyedek, mások viszont a saját fennmaradásukért "fáradozó" génekre igyekeznek terelni a gyanút. Nem volna elvi különbség e két nézet között, ha az élő szervezetek tulajdonságait (mármint a genetikai hátterűeket) kizárólag az adott szervezetben helyet foglaló s egymással együttműködő gének határoznák meg. Ha azonban az egyik élőlény génjeinek fenotipusos hatásai átterjedhetnek a másik élőlény testére, a közös testen osztozó gének pedig olykor egymás ellen dolgoznak,akkor az evolúciós alkalmazkodás lehetőségeinek vizsgálatát újabb dimenziókkal kell bővítenünk. Ezért nem pusztán játék a szavakkal, amikor Dawkins a termeszvár vagy a hódgát génjeiról beszél; Amikor a paraziták és gazdáik közötti evolúciós "fegyverkezési versenyben" kialakult manipulációkat genetikai távolhatásként értelmezi, vagy amikor tényleges és potenciális "törvénysértő" génekről elmélkedik. Mindezzel újabb pontokon ássa alá a hagyományos egyedközpontú felfogást, hogy azután a génközéppontú világkép keretében helyezze vissza jogaiba, "fedezze föl újra" a valami okból mégiscsak létező egyedi organizmust. A hódító gén egy Darwinnál is darwinistább, bizonyos tekintetben mégis úttörő evolúció-elméleti irányzat alapműve, a tárgyához tartozó legfontosabb fogalmakat, eszméket és téveszméket újszerűen megvilágító tankönyve. Mint ilyen, elsősorban biológusoknak és biológusjelölteknek szól, de boldogulhat vele mindenki, aki olvasta és élvezte Dawkins első könyvét, Az önző gént.

Mutass kevesebbet