A hódolt Magyarország

Előszó részlet: Nincs még egy olyan korszaka történelmünknek, amelyről oly élénk és egyben oly ellentmondásos kép élne a nagyközönségben, mint a hódoltság koráról. Felégetett, elüszkösödött falvak, elvadult bozótosok, bűzös levegőt árasztó mocsártengerek, a konstantinápolyi rabszolgapiacokra hurcolt férfiak és nők végtelen karavánjainak komor képei keverednek az illatos, virágba borult kertekről, madárdaltól hangos szépszagú mezőkről, török-magyar bajvívásokról és barátkozásokról szóló színes leírásokkal. E szélsőséges képek mind a valóság egy-egy kis szeletét mutatják, de az aktualizálásra mindenkor hajlamos történetírás s kivált az annál jóval nagyobb hatású regényirodalom e tényeket tendenciózusan csoportosítva vagy az egyes elemeket az egészből önkényesen kiragadva elferdítette, s meg is hamisította a hajdanvolt valóságot. A törökökről és a hozzájuk fűződő viszonyról alkotott kép már Mohács után megoszlott, attól függően, hogy a nyilatkozók János-pártiak voltak-e, avagy Habsburg Ferdinánd oldalán álltak. A viszonyt a későbbiekben is mindig befolyásolta a mindenkori politika. A reformkori magyar nemzettudatban a törökellenes küzdelmeknek még fontos helye volt. A levert magyar szabadságharcok menekültjeinek befogadása az Oszmán Birodalomba azonban újból felerősítette a törökök iránti rokonszenvet. Trianon nemzedéke ismét a saját kora felől közelített a hódoltságoz: a két világháború között nagy népszerűségnek örvendő s most újra megjelentetett Magyar történetben Szekfű Gyula a magyar népesség megfogyatkozását és a nem magyar népelemek térnyerését hangsúlyozva Trianon gyökereit a hódoltság korában vélte megtalálni, s minden rosszért a törököket tette felelőssé. A második világháború utáni történetírás pedig csak igen nehezen tudott megszabadulni a nemzeti romantika sémáitól, amelyek még mindig kísértenek.

Mutass kevesebbet