A Horn

Sűrű, lassan olvasható politikai életrajz és politikatörténet, a gyerekkortól a pártelnöki címig (1990 májusáig, innentől remélhetőleg újabb kötetbe kezd a szerző.) Nem ez lesz P.Á. szakmai karrierjének csúcsa, többször is kilép a történészi szerepből, mikor pl. Oplatkát említi az ő Németh Miklós-írásával, leszimpatizánsozza, miközben őróla magáról az első soroktól kezdve lebőg, hogy ez inkább védőirat Hornról, mint szakmunka. Védőirat a régóta és némelykor igen hevesen érkező támadásokkal szemben, de ne essünk túlzásba: jobbára higgadt és tárgyilagos (bár néhol gyatrán lábjegyzetelt és nehezen követhető narrációjú) munka. Alig pár esetben fogott el az az érzés, hogy Moldova, befejezve Kádár-apológiáját, történészi munkába fogott Hornról, másik kedvencéről, de ő azért nagyobb adagokban töltötte magát a sorok közé. Szóval Moldovától hihetetlenül objektív lett volna, ám Pünköstitől ez inkább egy lektűr. De beszéljünk kicsit a szerző helyett magáról a témáról is: természetesen jó sokat megtudni „Horngyusziról”, a rettenetes gyerekkoráról, hogy mennyire a semmiből jött és mire vitte, egyrészt önerőből, másrészt mennyit köszönhet a pártnak és a mozgalomnak, hogy milyen szívós és ambiciózus volt, és mennyire „plebejus” maradt (ezt tapintatból nem fejti ki eléggé Pünkösti, hadd utaljak most csak Szörényi prof nagyköveti élményeire)*. Elég érdekes téma pl. máig, ki is volt a határnyitó, Németh Miklós vagy Horn, vagy kollektív ötlet és határozat volt a Bem térről? Pünkösti ebben is Horn pártját fogja (de legalább megemlít más nézeteket is.) Szóval szép nagy téma körbejárni Horn államférfiúi érdemeit, illetve megjósolni, mekkora betűvel is szedik majd egykor (az igazi) történelemkönyvek a nevét. Mondjuk a perspektíva is lényeges: erről nagyban tehetnek utódai is (mind a pártelnöki, mind kormányfői posztján), ugyebár. Nem kell Wittnermáriázni ahhoz, hogy Megyó és Fletó évei után szinte visszasírják az egykor még átkozott „szakértői kormány” fejét. A nagy kérdés az, ez a nosztalgia mennyiben az ő érdeme, mennyiben utódaié. Sejteni vélem a választ – melyet remélhetőleg egy 2. kötet segít majd jobban megfogalmazni, még ha előre láthatólag nem is fogunk egyetérteni mindenben. (Ez is remek alkalom arra, hogy megint felhívjam a figyelmet arra, ez egy apológia. Egy jó történelemkönyvnél nem merül fel, hogy egyetértesz-e vele vagy sem, azt leginkább elfogadod.)