A Horn-fok

Állítólag negyven-negyvenöt éves korod körül van a legrosszabb kedved. Lehet benne valami. Az út felén valahogy kifogy a benzin. A munkádat unod és rosszul fizet, a feleséged meg téged un kurvára, és ketten együtt unjátok a gyerekeket. Persze imádjátok is a gyerekeket, de rohadtul unjátok, ahogy betorzult tőlük a világotok. Már átlátsz a reklámok, a politika, a szülői értekezlet meg a tévéműsorok cukros-tartósítószeres kispolgári fátylain, és látod, hogy nincs mögöttük semmi. Látod az utat, ami előtted áll, és már nincsenek illúzióid. Néha tökre úgy tűnik, hogy nem vár más, csak kemény munka, unalom, betegségek, csalódások, aztán a sír. Rémlik, hogy régen színes és izgalmas volt minden, hogy a napoknak jelentőségük volt, hogy magad is legenda voltál - de nem igazán emlékszel. Elnézed a barátaidat, ahogy egyre kevesebbet nevetnek és táncolnak, és a fejedet csóválod, milyen hamar megöregedtek. Aztán néha látsz magadról is egy fényképet, és ledöbbensz. És ez az egész nem is nagyon fáj, annyira megszoktad. Igazából a tiszta és boldog pillanatok a fájdalmasak, amikor nagy ritkán egy pillanatra kisüt a nap, és eszedbe jut, hogy milyen volt, és milyen lehetne, ha jobban csinálnád. És ráadásul azt is sejted, hogy lesznek majd napok, amikor megérted ezeknek a lehajtott fejjel, összeszorított foggal töltött időknek az értékét, és bármit megadnál, hogy újra rosszkedvű, negyvenéves pasas lehess. Pedig senki sem így kezdte. Mind mosolygó gyerekként kezdtük, aki bizakodva tekintett a jövőbe, amikor a busz ablakán át kipillantott a napsütötte tájra.

Mutass kevesebbet