A kalapdoboz (dedikált)

A napot - napokat - lehetetlen kijelölni a kilencszáznegyvenes évek közepének naptárában. Igaz, a helyszínt már-már mérnöki pontossággal. A párkányi családi ház közelében ereszkedett Geyer Matild (a Matyi) a Duna vizébe, alkonyórán, hogy megcélozza a túlpartot, az akkor már ott kezdődő s végződő Magyarországot. Nem okozott neki gondot az átkelés, kitűnő úszónak ismerték. Zahovay László jól emlékszik még, hogy amikor csapatostul vonultak ki a partra, fürödni, következetesen az ár ellen kallózott ez a stramm asszony. A helybéli ifjúságnak ha nem is az illem-, de évtizedeken át tánctanára. A folyó még ehhez képest is nehezített pálya azokban az időkben, amikor már - saját kérésére - kiköltöztették egyszer és mindenkorra Matyit az újraszületett Csehszlovákiából. De neki mégiscsak szüksége volt erre, meg arra, ami otthon maradt. Iratra, ruhára, kézbeli holmikra persze csak. Így hát hazaúszott értük. Batyuban a fejére kötözte azt az egy-két apróságot, s indult vissza. Esztergom felé igyekezve. Unokaöccse, Geyer Tibor meséli: a fejére egy kakast szíjazott, álcázásul. A határőrök meg röhögve mutogatták egymásnak a szokatlan látványosságot, és eszükbe se jutott, hogy éppen határt sért valaki, a baromfiudvar büszkesége alá merülve. Hogy miért nem tyúk rikácsolta végig a rendhagyó produkciókat. Tudjuk s tudták azt jól a párkányiak is. Taréjnyit sem megrovólag állítom: Matild egész életében kakasokban utazott.

Mutass kevesebbet