A kékek és a zöldek

A látványköztársaságban, ahol a politikus lélegzetvétele is be van kamerázva, a politikai rendszer kétosztatúsága szinte kikényszeríti a politikai harc átalakulását cirkuszi fogathajtó versennyé: a politikai vezetőkből gyeplőtartók, a választókból őrjöngő lelátói tömeg, a pártokból szurkolópártok, cirkuszpártok, egyszóval „kékek" és „zöldek" lesznek, a politikai harc pedig - némi túlzással - a kék és zöld szalagok lobogtatására szorítkozik. A valóságos tétek - megélhetés, nyereség, közrend, biztonság, társadalmi nyugalom - nem láthatók a látványos-színes futamtól, ahogyan az sem látható, kik teszik meg a téteket, és kik nyerik meg aztán. Akár a Circus Maximus őrjöngő közönsége, a választási fogathajtóverseny hisztérikus tömegei sem vennék észre, ha a pártszekerekre tűzött szalagokat kicserélnék: egyre kevésbé az eszmék, a célok, a programok, világnézetek, értékrendek, személyek számítanak, csak az a fontos, hogy győzzenek a „kékek" (vagy győzzenek a „zöldek"). És megfordítva: Dögöljenek meg a „kékek!" (Vagy: Dögöljenek meg a „zöldek!"). De hisz csak játék az egész! Egy kis ártatlan, azaz tét nélküli szórakozás! Korunkban amúgy is minden a pankráció felé közelít: sporttól az üzleti életig, napi politikától a globális rendteremtésig. Üsd-vágd, nem apád, nem anyád! Pankráció ez, nem szabályos küzdősport. Látványosság, nem politikai nyilvánosság. A botrány érzéki öröme élteti, nem a joghatóság megvesztegethetetlenségének vagy a megtisztulást hozó társadalmi igazságkeresésnek az erkölcsi pátosza. Mindegy, kit vágnak földhöz, kinek a galádságát leplezik le, csak elég látványos, elég döbbenetes, elég felkavaró legyen.

Mutass kevesebbet