A két Reismann

A húszas évek. A harmincas évek. A nyugtalan század fiatal arca. A helyszínek brómezüstjéből előhívott eszmekép. Párizs és Berlin kávéháztükörből. Egy kolhozelnök nagy bajusszal. A népi kollégisták gyerekmosolya. Mindig az itt és most, a döntő ütközet... A végső harc füstrongyai közül kivillanó jövő... Az apám nemzedéke. A lángoló naivitás. A hideg logika. A kattogó gépszem nem érzékeli az időfolyót. A határtalan test uszonya moccan egyet, elfut ötven év, és látni azt, amit a csillogó negatív eltakart: a világháborút, a megroppant üdvtanokat, az ötvenmillió halottat... A tökéletesített öt érzék helyett az agyvelő sárkánykölykét, az elektronikát. Az őrült vagy-vagy káprázó kérdőjelét. A nyitott sírgödröt, hová a szebb jövőt ígérő szavalóművész hamuja hull. Valami mégis megmarad. Valami fényesség, nem akar kialudni, és tovább sugárzik. A Szaratovi traktoroslány? Szardínia vízfaragta sziklaszobrai? Vagy nem is ők, a modellek, hanem maga az örökmozgó, kiszámíthatatlan gomolygás, aminek egész életünkkel próbálunk meg nevet adni? Bármi is az, valami átüt a fotón. S a látható valóság sívó homokjából kimered egy vézna váll, a sebezhető szegénység sarokköve, melyre a történelem városfala épül - a szikla, melyen újból és újból kicsorbul minden együgyű és irgalmatlan világhódítás.

Mutass kevesebbet