A kínai tájképfestészet - európai szemmel

A kínai tájképfestészetben a hegyek és a vizek a fontosak, nem a jelenlévő ember vagy az ember alkotta tárgy jellemző rá a monokróm színvilág, és az, hogy az ábrázolt táj csupán a fantázia szüleménye, nem valóságos. Kínában a hegyek és a vizek mindig is köztiszteletben álltak, ami összefüggésbe hozható azzal, hogy az ott élő öntözéses gazdálkodást folytató embereknek a mindennapi kenyere a völgyektől és a benne hömpölygő folyóktól függött. A tájkép kínai neve shanshui, vagyis hegy-víz. Hegy és víz nélkül szinte elképzelhetetlen a kínai tájkép. A hegyek az örökkévalóság, a világmindenség megtestesítői. A hegy nyugalma, időtlensége szemben áll a víz örök mozgásával, az elmúlással. A képeken formailag ez a függőleges és vízszintes ellentét adja a táj harmóniáját, dinamikáját. A sajátos kínai tájfestészet kialakulása szempontjából döntő jelentőségű volt a kínaiak viszonya a természethez. A természetben való elmélyülés hozzásegítette az embert, hogy rátaláljon önmagára és saját belső világára. Erre a képzőművészetben a tájkép volt a legalkalmasabb, amely az időkfolyamán a kínai festészet meghatározó műfaja lett. A VII-X. századokban például alig született olyan tájkép, amelyen ne találnánk messzeségbe vesző hegyvonulatokat. Az előtérben általában fenyőfát és néhány apró emberi alakot látunk. A kínai piktúra napjainkig megőrizte a mozaikszerű képalkotás módszerét. A kínai festőket az egyes részletek, formák nem foglalkoztatták oly mértékben, mint az a cél, hogy a tájképen keresztül a világhoz való viszonyukat kifejezzék. A táj-, fa-, virág- és madárábrázolásokban emberi értékekről, tulajdonságokról beszélnek.

Mutass kevesebbet