A könyvek hídja

Ha a 70. születésnap az öregkor nyitánya, nincs mit örülnöm neki. Bár - hasonló alkalommal - Édesapám azt vallotta: testben megöregedhetik, de szíve fiatal marad. Őt különben is idéztem volna. Tőle tanultam a tudomány és a tudós tiszteletét. Édesanyámtól az irodalomért való lelkesedését. Mártírhalálát máig sem hevertem ki. Álmaimban gyakran látom. Ilyenkor bizonygatom neki, milyen jó fia vagyok, és hogy vittem valamire. Gyermek és ifjúkoromat megkeserítette, hogy öcsémet jobban szerette. Ma már megértem, hiszen magamnál én is jobban szeretem őt és családom mind négy tagját. József Attila azt írja Curriculum vitae-jében, hogy ő nem volt zseni, csak árvagyerek. Hadd variáljam szavait: én nem vagyok nagy tudós, csak egyedül maradtam. Akik nálam különbek voltak, nem jöttek vissza, vagy elhagytak. Így egy tragikus korszakban magamnak kellett újjáépíteni a Rabbiképző Intézetet, tanítványokat oktatni, tudományt szervezni, szerkeszteni, korrigálni, levelezni. Mindez erőim legjavát vonta el a munkától. Sokszori és csillogó csábítással szemben itthon maradtam. Marasztalt a magyar nyelv és irodalom szeretete. Marasztalt a hivatástudat, hogy a helyben található anyag feldolgozása az egyetemes zsidó tudomány érdeke. Ebből nőttek ki könyveim: a Feliratok, a Kódexmaradványok, a Folklór és a Geniza. És ami még ezentúl következik, ha „Isten erőt ad szegény éneklőnek". Hol végződik a mívesség és hol kezdődik a művészet? Hol végződik a mesterség és hol kezdődik a mester? Hogy mi marad meg munkásságomból, az utókor dönti el. Azt azonban már most tudom: A hebraicát és a judaicát bevittem a magyar tudomány diszciplínái közé; munkatársakat neveltem; zsidó érdeklődést ébresztettem a felnőttek és az ifjúság körében; megőriztem Főiskolánk hírnevét; tanítványaim katedrákon viszik tovább; Magyarországot és Budapestet megtartottam a zsidó szellemi élet centrumai között. „Ez az én munkám és nem is kevés."

Mutass kevesebbet