A korondi nézőedény

Talán még a „sohasemvolt" történetek is abból az időből valók, amikor nagyapám móresre akarta tanítani a Jámbort. Azt a fehér szőrű sátánfajzatot, amelyből csillag is csak rosszféle lehetett volna, olyan tessék-lássék kóborcsillag, amelyet még képzeletben sem karikázhattam volna be, hogy ha magukkal ragadnak is vágyaim táltosai, bárhonnan hazataláljon tekintetem, és lássak az otthon felett egy ragyogó csillagot, amely, ha a szükség úgy hozza, bíztatóan rám kacsint, mint a katlanból kibukó parázs. Ekkor még én se lehettem valami nagy növésű, a legjobb indulattal is maradt, hogy a többiekkel együtt figyeljem, mit mond a falu. Egy ilyen kopasz dió-úrfikkal dobálózó őszi napon suttogták, hogy nagyvárosról - "ha jól emlékszem éppen Marosvásárhelyről -, hazaköltözött a legendás hírű tanár, akiről a háta mögött megfellebbezhetetlen bizonysággal állították, hogy író". - Ekkor határoztam el, hogy egyszer írok majd én is egy könyvet. Itt van. Persze, később derült ki, hogy Tóth tanár, aki szegről-végről rokonom is, nem városról, hanem egy kis kitérővel, a mienknél sokkal kisebb faluból jött. Így mentségül nem marad más: örüljünk együtt, hogy a könyvet megírnunk mégiscsak sikerült.

Mutass kevesebbet