A Mágus (dedikált)

Húsz ​évvel ezelőtt ismertem meg Gyurkovics Tibort egy nyíregyházi tanácskozáson. Késő ősz volt, a sóstói strandon – ahová az értekezlet szünetében közben kiszöktünk – már nyoma sem volt a nyárnak, zörgő avarban lépkedtünk. Ő megállt egy kopár fa alatt – minden olyan volt, mint egy Fellini-filmben: a kihalt strand, a szürke félhomály –, és kezdetét vette a produkció. A szavaira már nem emlékszem, csak a mimikájára, a gesztusaira. Hirtelen, mintha pódium nőtt volna alatta, színpad, szószék, ahonnan ágálva hirdette életfilozófiáját, szellemességét, egész lényének szeretetreméltóságát. Valamennyien dőltünk a kacagástól. Ez még inkább feltüzelte, s ahelyett, hogy abbahagyta volna, még gyorsabbra fogta az iramot. Annyira megnevettetett minket, hogy kínunkban a könnyeinkkel küszködtünk. Később is mindig ezt éreztem, amikor darabjait láttam vagy a könyveit olvastam: sírnom és nevetnem kellett egyszerre.Bohóc volt, igazi bohóc, mint gyermekkorom hajdani varázslója ott a nagy platánfa alatt, a sóstói őszben. Azóta szeretem ezt ez embert. Ézsiás Erzsébet

Mutass kevesebbet