A magyar esztétika története (1945-1975)

A tudománytörténeti áttekintések ritkán sorolhatók az érdekes olvasmányok közé: hangyaszorgalommal összehordott tényanyagukat csak a szakemberek hasznosíthatják. Szerdahelyi István könyve azonban több okból is kivétel e műfajban. A magyar esztétika utóbbi harminc esztendejének története már önmagában is számos drámai fordulattal, izgalmas vitákkal, heves szellemi küzdelmekkel színezett. A szerző pedig nem elégedett meg azzal, hogy szenvtelen szavakkal ismertesse a történteket, hanem tudatosan vállalja a marxista történetíró pártosságát: maga is vitába száll, érvel és cáfol, s egy-egy kutatási terület helyzetképét felvázolva nemcsak az eredményeket rögzíti, hanem a hiányosságokat, megoldatlan problémákat is felmutatja, kritikailag értékel. Az olyan közismert esztétikai tudományágak mellé, amilyen az általános művészetelmélet vagy az irodalomesztétika, odaállítja a szinte ismeretlen ágazatokat, a fotoesztétikát vagy a kertművészet elméletét is, és e felfedező munka nyomán az a meglepő tény derül ki, hogy a magyar esztétika sokkal fejlettebb, sokoldalúbb, mint gondoltuk volna. A könyv azt a feladatot is vállalja, hogy a különböző szerzők, eltérő kutatási területek, irányok egymástól elszigetelten létrejött, de gondolatilag egymáshoz illő, egymást kiegészítő koncepcióit szembesítse, egybeépítse, s így nemcsak történeti forrásműként, hanem marxista esztétikánk eredményét logikailag rendszerező kézikönyvként is hasznosítható. Az oktatás, az önművelés szolgálatára gondolva a szerző igyekezett az esztétika filozofikusan elvont okfejtéseit minél közérthetőbben, szemléletesebben ismertetni, olvasmányos stílusban megfogalmazni.

Mutass kevesebbet