A magyar irodalmi kritika története a szabadságharcig

Irodalmi kritikánk aránylag fiatal műfaj: még másfél századnyi fejlődésre sem tekinthet vissza. Első, bizonytalan nyomai a XVIII. század közepén tűnnek föl, s e század utolsó negyedéből is csak kritikai kísérletek maradtak ránk. A kritika nálunk nehezen tudott gyökeret verni, de mikor kedvező talajra talált, gyorsan és egyenletesen fejlett. A XIX. század elején megalakult, második évtizedében értékes hajtásokat hozott, azután megerősödött és kimélyült s a harmincas években a maga körén belül a fejlettségnek majd arra a fokára emelkedett, amelyen a korabeli költészet állott. A reformkor nagy költői egyéniségei megtalálták hozzájuk méltó kritikusaikat, s a kritika méltó képviselőit. A nemzeti irány föltűnése a költészetben kritikánk terén is páratlan föllendülést idézett elő: legnagyobb költőink, Petőfi és Arany nyomán, de természetesen kissé megkésve, egy évtized távolában, megjelennek legnagyobb kritikusaink, s innen kezdve irodalmi kritikánk a hirtelen magasba szökkenés után jó ideig egy színvonalon marad, emelkedés helyett gazdagszik - virágkorát éli. Egy újabb évtized után a hanyatlás jelei mutatkoznak, a nagyok közül többen elhallgatnak, s az új nemzedék, noha vannak soraikban igen értékes egyéniségek, nem tudja pótolni az elnémulókat. Utóbb ezek sorsa is megritkul, s a kritika még a mult század végén az avatott mesterek kezéből mindjobban az ügyes mesteremberek kezébe kerül.

Mutass kevesebbet