A mangófa negyedik gyümölcse

"... A hegyek oldalainak zöldjében itt-ott kolostorok, pagodák csillogtak. Peremig merült csónakból a Tét alkalmából idezarándokolt családok köszöntek ránk "Azida-fat!" köszöntéseikkel (üdvözlégy Buddha-Aitabha, aki magad vagy a Fény, a bölcsesség). Vízen járó - igazából: úszó bivalyok hátán álló - asszonyok és fiúk jöttek szembe velünk. Aztán kikötöttük a csónakot, s elindultunk fölfelé a dzsungelúton, a nyirkos, trópusi párától csöpögő phong- és lan-cserjék között, a dai- és cao-fák hosszú, ezüst, arany levelei alatt, a nedves, bronzszínű, márványkemény sziklaúton. Fullasztóan párás, egyre kanyargó, emelkedő sziklaösvényen érünk fel fél óra múltán az út feléhez, az Angyalhegy Pagodájához, az "Isten konyhá"-jának romjaihoz, ahol ismét kifújjuk magunkat. Elsősorban miattam, akiről szakad a víz, és csak hősiességem hozott már idáig is, könnyű termetű, egészséges barátaimnak meg sem kottyan ez a séta. Majd az elbeszélhetetlen szépségű tájon át továbbhaladva, a gyötrelmesen nehéz és párás úton végre elérjük a katlant, a Gomolygó Illatok templomát, ahová - a hegy gyomrába - százhúsz óriási lépcsőfok vezet le, s ahonnét füst száll, és gyerekhangok szállnak a Ködök Barlangja fölé. Megrendülten bámulok le a mélybe. És akkor hirtelen megértem, megérzem, hogy elérkezett: a lépcsőkön túl OTT VAGYOK, s a sorsok közül, melyek még rálépnek velem ezekre a kövekre, egy sem fog többé visszatérni, mert már ott lesz az abszolút egyetlen, hogy végfohászában földíszítse emlékükkel a boldog Amitabha szarkofágjait!..."

Mutass kevesebbet