A megélt matematika

Amit én láttattam, az csupán a jéghegy csúcsa volt. A szerencsés véletleneket mutattam fel, a kiemelkedő életösvényeket. Elvétve ejtettem szót arról, ami nélkül talán mindez nem valósult volna meg. Rejtve maradt a termőföld, mely táplálta, éltette, maga fölé emelte a tehetségeket. A sok tízezer pedagógus áldozatvállalására, nemes hivatásszeretetére gondolok itt, mely szükséges ahhoz, hogy a tudás jó gazdára leljen, kultúránk szövete ne foszladozzék szét. Sötét éjszakákon néha elképzelem, mi lenne, ha e kis országban kigyúlnának a tudás lámpafényei, s az apró fénypontok egy-egy tanítót, tanárt, a tudás hordozóit jelölnék. Földerengene a fény, oszlana a sötétség, s egyszer csak, szerencsés körülmények között, szerencsés időpillanatban szikrázó csillagfénnyé erősödne a lámpások fénye. Ha nem is gyakran, de már mi is megéltük ezt a tüneményt. Bizony igaz, a felsugárzó fényözön öröme és vakítása elhalványítja, elfeledteti az imbolygó lámpafényt. Nekünk azonban tudnunk kell róluk is, mert nélkülük a tündöklés csak vágyálom marad. E kötet utolsó fejezeteként szerettem volna megformálni a tanár portréját, a névtelenét, olyanét, aki egy nagyvárosoktól távoli kis településen tette fel életét arra, hogy a fény hordozója legyen. Sokat dolgoztam ennek megvalósításán, mégis kudarcot vallottam. Miért? Talán túl közel állt hozzám a minta? Nyomasztott a tét, hogy ezrek sorsát egyetlen példává sűrítsem? Annyira idegennek éreztem itt, ebben a közegben írni olyanokról, akiknek ritkán osztanak gyémántokkal ékesített kitüntetéseket, akikért nemigen szól a harang? Nem tudom. Csak azt látom világosan, hogy ezért éget az elégedetlenség és a tehetetlenség tüze.

Mutass kevesebbet