A megértés alakzatai

Ez ​a könyv – az Ady- és az Illyés-líra, a fordítás vagy az irodalmi szövegek „megszólaltathatóságának” kérdésein keresztül – elsősorban a költészettörténeti modernség néhány főbb ismertetőjegyének átértelmezésére tesz kísérletet. De az értő olvasó föl fogja ismerni, hogy az írásokat az a módszertani érdekeltség is összefogja, hogy elősegítse a mai irodalomtudomány két meghatározó irányzatának párbeszédét. A megértés útjait ugyanis az jellemzi hogy sohasem egyedül igazként futnak az értelmező elé. Hermeneutika és dekonstrukció mai vitájának tehát úgy mennek elébe e szövegek, hogy annak legalább egy részét a kölcsönös megértés helyzetévé változtassák. A megértés dialogikus kölcsönösségéből kiinduló irodalmi hermeneutika – melyet ma annyiszor ér nálunk az elzárkózó elitizmus és a kirekesztő elkülönülés vádja – ilyenkor épp azzal veheti komolyan saját premisszáit, hogy nemcsak késznek mutatkozik, hanem képes is a partner igazának méltánylására. S ha helyt lehet adni Kant ama vélekedésének, hogy „az esztétikai ítélőerő inkább viselheti egy közösségi érzék nevét, mint az intellektuális”, akkor az irodalom különösen alkalmas terep erre a vállalkozásra. Mert, miközben igaz, hogy sem a hermeneutika dialogikussága, sem pedig a dekonstrukció diszjunktív gyakorlata nem képes kijátszani a megértés mindenkori részlegességét, abból még nem következik, hogy az értelmezést a hiábavaló emberi vállalkozások közé utaljuk. Mert a világban sohasem vagyunk úgy, hogy ne a megértést hajtanánk végre. De – és ebben van a dolog kockázata – nem olyan módon, mintha pusztán a szándékunkat érvényesítenénk ilyenkor. Inkább úgy, ahogyan – szinte „belekerülve” – részeseivé válunk egy tervezhetetlen kimenetelű történésnek. A megértés útjain ezért aztán az is megtörténhet velünk, hogy tévedünk. Ám – Heidegger szép metaforájával szólva – legalább abban bíznunk kell, hogy bár „mindenki külön téved el, de ugyan abban az erdőben…”

Mutass kevesebbet