A művészettörténet vége

A művészettörténet vége immár aligha okoz meglepetést annak, aki hozzászokott a művészet végéhez, ugyanakkor azt látja, hogy a művészettörténet nemcsak kulturális tárgyként, hanem tudományágként is milyen népszerű dolog lett - hogy a művészeti kiállítások számának robbanásszerű növekedéséről már ne is beszéljünk. Ugyanilyen joggal beszélhetnénk a „művészettörténet diadaláról" is, jóllehet esetünkben pirruszi győzelemről lenne szó, amely a művészettörténetet - más, rég berendezkedett autoritásokhoz hasonlóan - egyfajta dogmatizmusnak szolgáltatta ki. Időközben azonban az is megmutatkozott, hogy a tudományos rendszeretet nem tudott megbirkózni a XX. század kaotikus művészetével, és hogy a művészettörténet vélt egyetemessége csupán a Nyugat tévedése. A mai környezet, amelyben a technika képei újfajta zűrzavart okoznak, megváltoztatja annak a művészettörténetnek a képét, amelyet valaha egy jól meghatározott cél érdekében alakítottak ki. Ezért nem feltétlenül a különcködés jele, ha egy olyan magaslesről körültekintve kívánunk mérleget vonni, ahonnan megfigyelhető a gondolkodás eddig bevált fogásainak ellehetetlenülése nemcsak a szűkebb művészettudományban, hanem magában a művészetben is. A valaminek a végéről szóló beszéd persze annak a manapság használatos módja, hogy úgy szólhassunk valamely tárgyról, hogy közben - fenntartásainkat jelezve - megvédjük azt önnön pátoszától. Az ilyen beszéd tehát a tárgy megközelítésének és egyben kérdésessé tételének beszédmódja. Más szóval, a művészettörténet végéről való beszédben rejlő elhatárolódás jó alkalmat ad arra, hogy egymással összekacsintva beszéljünk a művészettörténetről, mégpedig a Le roi est mort, vive le roi! [„Meghalt a király, éljen a király!"] mottó szellemében. Már a művészettörténészek nagy száma is elég biztosíték arra, hogy a szakmájukká tett téma soha ki ne merüljön - ami persze más bölcsésztudományoknál is megfigyelhető.

Mutass kevesebbet