A nagy zeneszerzők élete

Harold C. Schonberg, az amerikai zenekritika nagy öregje New Yorkban született, és ott él azóta is. Csaknem harminc éven át volt a New York Times munkatársa, 1960-tól 1980-ig vezető zenekritikusa. 1971-ben ő kapta a kritikusok Pulitzer-díját - az első zenei író volt, akit ez a megtiszteltetés ért. Könyvei közül - a nagy zongoristákról és a nagy karmesterekről szóló mellett - A nagy zeneszerzők élete a leghíresebb. Első megjelenése, 1970 óta tömérdek utánnyomást ért meg, és szerzője kétszer átdolgozta, hozzáigazítva a hangverseny-repertoár és a zenetudomány legújabb fejleményeihez. 1970-ben A nagy zeneszerzők élete még Bachhal kezdődött. 1981 óta Monteverdi nyitja a sort, akit 1970 előtt csak elvétve játszottak a világ operaszínpadain. A legújabb, 1997-es kiadás két fejezettel bővült, melyek a legutóbbi évtizedek zenei irányzatairól adnak áttekintést. Ez a könyv nem a szakmabelieknek, hanem az érdeklődő, zeneélvező, laikus nagyközönségnek íródott. nem a műelemzést, hanem a zeneszerzők egyéniségét állítja a középpontba. Szakkifejezést csak annyit használ, amennyi elkerülhetetlen, viszont szívesen elidőz a kort, a környezetet, a komponistákat és közönségüket jellemző és megelevenítő érdekes, színes részleteknél, kevéssé ismert anekdotáknál, bőségesen idéz levelekből, emlékiratokból, korabeli újságcikkekből... Az olvasó pompásan szórakozik, és talán csak utólag eszmél rá, hogy mennyi mindent tanult közben. És korántsem csak azt, hogy hogyan akarta Händel kidobni az ablakon az ünnepelt szoprán énekesnőt, aki nem a kotta szerint énekelte az áriáját; hogyan pattant Belioz a zenekar élére és mentette meg Requiem-je előadását, amikor a karmester a döntő pillanatban a tubákos szelencéjével foglalatoskodott; hogy zeneszerző csodagyereknek nem is Mozart volt a legbámulatosabb, hanem Saint-Saens, aki háromévesen komponálta első darabját, ötévesen végigelemezte a Don Giovanni teljes partitúráját, és tízéves korában kívülről tudta Beethoven mind a harminckét zongoraszonátáját. A nagy zeneszerzők élete nem kuriózumgyűjtemény, még csak nem is életrajz-sűrítmények füzére: lapjain a zene története bontakozik ki, tudományosan megalapozva, de nem a tudomány elvontságával, nem a mindennapi közegéből, keletkezésének és megszólaltatásának körülményeiből kiszakítva. A zenét emberek alkotják, emberek adják elő, és emberek hallgatják. Nem érthető meg másképp, mondja Schonberg, mint az emberből: alkotójából és korából kiindulva. Ezért olyan eleven e könyv szövege, hogy úgy is lehet olvasni, mint egy izgalmas regényt. Gyakorló zenekritikusként Schonberg a közönséget is képviseli. Az a jó zene, amit az előadók szívesen játszanak, és a közönség szívesen hallgat. De a kritikus előtte is jár a közönségnek. Arra is felhívja a figyelmet, mi az, ami felfedezésre vár - és a könyv elolvasása talán sok olyan zenei értékre is kihegyezi az olvasó fülét, amelyre eddig tompa volt.

Mutass kevesebbet