A nápolyi asszony I-II. kötet

Részlet a könyvből Mindenki utána nézett, ahogy a pékek alsó és felső utcájának összehajlásánál, a posztókereskedő regensburgiak és kölniek udvarán, a Lugeck-nek nevezett piactér házai előtt titokzatos nyugalommal, gyermekes bámészkodással végigballagott. Már a ruházata is csodálkozásba ejtette a polgárokat, pedig azok éppen itt, az árúcsarnokok, kiskereskedő-bódék és lerakodó tárházak között ugyancsak megszokták az idegeneket. Ez volt a XV. századbeli Bécs legtarkább városrésze, amelyről a hosszú, vörös, csapzotthajú, mindig éhes és mindig szerelmes utcai poéta, Beheim Mihály azt állította, hogy boltjai alatt zsidók, görögök, németek, franciák, törökök, spanyolok, olaszok úgy sürögnek-forognak, rikácsolnak, kurjongatnak, mint Bábel tornya körül a bibliai népek tengernyi fajzata. Május vége felé járt az idő, a nap verőfénye még nem perzselte, csak gyengéden cirógatta a járó-kelők szabadon hagyott nyakszirtjét. Az idegen mégis hajadonfővel járt a Duna felől fújdogáló szélben, amely hosszú, vöröses-barnás, kissé őszülő fürtjeit néha meglobogtatta, felborzolta és meglengette, mint egy nagy, nemes paripa sörényét. Rengeteg termetét, amely nem hosszúságban, hanem szélességben hívta ki az emberek gúnyos bámulatát, olyan finom, meleg, puha posztóból készült, csaknem bokáig érő kabát takarta, hogy az üvegezett boltkirakatok mögött ácsorgó kereskedők megcsóválták a fejüket.

Mutass kevesebbet