A négylábú kutya

József attila két sorát írhattam volna mottóul ezekhez az - orosz babák módjára - egymásból előbújó, egymásba illő történetekhez. "A négylábú kutya" című regényemhez: "Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat" Ám ha már idéztem a két sort, hadd utaljak, tréfáskomolyan, a címre is: hogy tudniillik "nem én kiáltok". Több olyan regény is írtam életemben egyes szám első személyben, amely első személlyel nem vagyok azonos. "Az ártatlanság kora" esetében ez nyilvánvaló (senki sem gondolja, hogy valaha szőke szépasszony lettem volna). Remélem, nyilvánvaló az "Apaszív" esetében is. A "négylábú kutya" némiképp megtévesztő, hiszen a hős író és velemkorú. A félreértés elkerülése végett: nem vagyok azonos vele. Alighanem az is tévedés, amit egyik olvasóm írt annak idején, hogy személyiség-hasadásos módon két alakban is jelen volnék a könyvben: nemcsak az író, de barátja és vetélytársa, Zoltán is én volnék. Zoltán figuráját valamelyest valóban egy tragikus sorsú barátomról mintáztam. Valamelyest! Mert az ő esetében is pontosabb, ha úgy mondom: több barátom és ismerősöm kínálta a típust, közülük leginkább ő. A típust, amely elég sok írásomban előkerül, mert - úgy látszik - sem a vonzalomtól iránta, sem a vele folyó vitámtól nem tudok szabadulni. Semmiképp sem volt tehát tudatos, most utóbb mégis arra kell gondolnom: talán mégiscsak lehetett valami személyes, vallomásos közöm a regénybeli íróhoz. sokat dolgoztam akkoriban, és nem is sikertelenül. Bizonyára megkísértett a rutin és felületesség. Lehet, hogy azt a kísértést akartam eleve kivédeni?! Ez persze nem biztos. Minthogy az sem, hogy a kísértést kivédtem-e. Az előbbit csak gyanítom, az utóbbit csak remélem.

Mutass kevesebbet