A papírrepülő eltérítése

Sok-sok ​év versei. Akkor már rég be- és kijelentettem, persze csakis önmagam számára „a pontosság esztétikai kategória” és „az értelem indulata” vezet. Tehát egyszemélyes lírai „kanonjogot” igyekeztem teremteni. Lassan észrevettem, az, hogy „minden ember halandó, / Szokratész ember, / tehát Szokratész halandó” számomra(!) szintén egyfajta líra. (Mert sok fajta van, csak semmi kizárólagosság!) A líra egy fajtája tehát, mert harmónia van benne: alárendelés, mert ritmusa van, az általánostól, a deduktívtól indul, és szabályosan csökken, szűkül, s közben kitágul az egyed, a részei iránt. A deduktív végtelen s az induktív végtelen egybe fut, mint ahogy a legegyszerűbb dalképletben az első strófa és az utolsó azonossága kört képez, s a közbülső szakasz az a középpont, amelytől az említett kettő egyenlő távolságra van. Rádöbbentem a szillogizmus lírájára, a logika poézisére, a puszta nyelvtan szépségére. Arra, hogy ha nagyon szuggesztív a karmesteri pálca, az egy intés zászlaja alá sorakozó, akár disszonáns elemek is meglelik a helyüket, mert itt e pálca s az intés maga a hangok fókusza, gyűjtőpontja lesz. A heterogenitás karmesteri pálcája pedig a groteszk.

Mutass kevesebbet