A pillanat

Az antik világ nagy történelmi és családregényeit a szülők közvetítésével kaptam meg, apám az Aeneis-t is hozzámesélte a homerosi eposzokhoz, a legsajátosabb történetek hősei lengtek a rózsás gyermekpaplan fölött. Latinul döbbenetesen hamar megtanítottak, megvették nekem Vergilius összes műveit, és az Aeneis-t úgy olvastam el, mint Jókait, kicsit elbúsultam, mert legtöbb részét untam a folytonos csaták miatt. Még most is meglep, hogy az anyag ismeretében milyen lelketlen nyugalommal vettem tudomásul Aeneas feleségének az ostrom alatti halálát, de a két világháború közt élt nemzedék természetes szókincsébe tartozott a fogalom: elkerülhetetlen háborús veszteség. Nem sajnáltam egyetemi tanulmányaim ideje alatt sem, bár némi ingerült zavart azért éreztem, mikor a trójai herceget mindig apjával és kisfiával együtt ábrázolta a képzőművészet: Creusa még elhanyatló holttestével sem fordíthatta maga felé a közfigyelmet. Annyit már kikövetkeztettem magamnak, Aeneas hitvesének halála sorsdöntő momentum, nős ember, aki elpusztított hazája maradékával új hazát alapít Itáliában, aligha állíthat be Latinus király udvarába feleséggel, hiszen a monda királykisasszonyát rég értesítették csodás jelek, hogy a trójai összeomlás után menekülő herceg lesz a férje. Fiatal tanárnőként, mikor már tanítottam Vergiliust, megint csak elhessegettem Creusa képét, Dido és a hérosz szerelme illett akkori önmagamhoz, a fárasztó csataképek között a bíbor lángolás. A képlet, hogy a római aranykor íróit addig fenyegették az antik kultúrpolitika irányítói, míg ki-ki letette a császárnak szóló hűségesküt, Vergilius hősköltemény formájában, melynek az volt a célja, hogy Augustus császár istenektől való származását ősapja, Venus fia, Aeneas története igazolja, attól világosodott meg, amit mi Lengyel Balázsékkal, az Újhold gárdájával átéltünk. Megaláztak és ikszedrangú állampolgárrá minősítettek bennünket, akik nem írtunk dalt a zsarnok dicséretére, nem vagyok olyan jó keresztyén, hogy elfelejteni vagy megbocsátani tudnám az agyontiport ifjúságot. Vergiliustól azt is megtanultam, van mód, amellyel az alkotó bele tudja harapni utolsó mondanivalóját az idő fájába, az én harapásomra akkor került sor, mikor egyazon esztendőben a két utolsó embert is elvesztettem, akikhez tartoztam, meghalt előbb a férjem, aztán a lánytestvérem. Elkezdtem meglepő gyorsasággal vakulni, s egy orvos sem állította, hogy a műtétek, amelyek rám vártak, segíthetnek. Olyan bitangul szabadnak, mitológiai mértékkel mérhető nyomorultnak éreztem magam, hogy megéreztem, itt az idő, talán az utolsó mű írásával, hogy én is beharapjam a signumot a jóvátehetetlenekért, és elkezdtem írni A pillanat-ot. Megírtam benne mindent, amit életről, halálról, hazaszeretetről, politikáról, árulásról, gyávaságról, hősi magatartásról, élőkről, holtakról, soha senkinek igazán meg nem mutatott önmagamról és az író kötelességéről tudtam, úgy, ahogy mesteremtől, Tacitustól tanultam, látszólag harag és indulat nélkül, valójában holtra keseredve, tele gyilkos indulattal, amelyet jól leplez a nyelv játékos iróniája. Persze az ókor világa kockázatos játékszer, Eszkiesz istennő valóban megsegített, feltámasztotta nekem Creusa igaz történetét, megtanított rá, hogy Ananké is elbóbiskol olykor, s ilyen idő-töredékben a halandó keze belekaphat a Párkák szőttesébe, maga dönthet, nem róla döntenek. Eszkiesz úgy döntött, ha már vállaltam a vele való szembesülést, maradjak életben, menthessék meg a szemem világát, éljen Creusa, ha ez a rögeszmém, és megadta a mű létrehozásához szükséges Pillanatot.

Mutass kevesebbet