A quattrocento festészete

Előszó: Az olasz quattrocento, a XV. század festészete mint soha nem halványuló példa marad meg számunkra. "Grand art", igényében és alkotásában is nagy művészet volt, amely a gótizáló ízlés lankadt pompája után újjászületett, nagyratörő és önálló lett. Megszűnt dekoráció, díszítő-művészkedés lenni. Figyelme az emberek, a világ felé fordult és lázasan kereste a megragadható dolgok szépségét. A természethez igyekezett közelebb jutni: a mindennap látottakhoz és átérzett igazságokhoz. Ugyanakkor minden ízében emelkedett volt: eszményeket érzett vágyaiban és diadalmas öröme telt benne, ha megközelíthette őket. Az északi művészettől, a korabeli némettől, németalfölditől "nagy"-szerűsége, "grandezzá"-ja különbözteti meg legjobban. Ember-alakjai nem illusztrálják a mitológia vagy a Szentírás részleteit; a cselekmény egyéniségükből, akaratukból fakad; főszereplői az ábrázolásnak és kisebb jelentőségű mellettük a környezet. Szerepük felmagasztalja őket: klasszikusakká válnak, amint klasszikussá akartak válni azok is, akik festették őket. A művészegyéniségek pompás felszabadulásának, friss lendületének kora ez, amikor a városállamokra és hercegségekre szakadt Itália egységes művészetben bontakoztatta ki sokféle tehetsége egész seregét. Az északi művészettel ellentétben - ahol inkább a táblakép a gyakori -, Itáliában a freskófestés a festőművészet törzse. Hatalmas, égbeszökkenő katedrálisok és mozgatható szárnyú oltárok itt általában nem készültek. Az építészet nagyobb falfelületeket nyújtott a freskónak, s a szélesebben, inkább vízszintesen tagolt oltárképek egységesebb, nagyarányú ábrázolásokra adtak alkalmat.

Mutass kevesebbet