A ragaszkodás mámora

Éjszaka a kitáruló tudatkapukon át olyan ingerek is eljutnak a tudattalanunkba, melyek befogadására éber állapotban nem vagyunk készen. Merészen módosítanak a spontán képalkotó gondolkodásunk, az álmaink menetén: megborzongunk, máskor mámoros hangulatba kerülünk a két világ találkozásának tanújaként. Olyan történések részesei lehetünk, melyek nappali megélésének legfőbb akadálya éppen tudatosságunk. Egyik egregyi éjszakámon mezítlábas, rohanó léptek za­já­ra eszméltem és egy messze elenyésző dal foszlányaira. Reggel azzal az elhatározással ültem asztalhoz, hogy kibontom az álom és ébrenlét mezsgyéjén fogant motívumot. Annál inkább elérkezettnek láttam az időt, mert a teljességgel megélhető élet reményében régi törekvésem volt a mélyérzéseim sodrában egyesíteni azt a két, politikai célzattal szembefordított világkultúrát, melyek szorításában felnőttem. Hat esztendő alatt, hat rétegben vetettem papírra a regényt. Gyakran kínoztak félelmek az azonosulásban. Meglegyintettek pánikállapotok, ahogy fokról fokra szembe kellett néznem a saját, hallgatásba csomagolt bűneimmel. Aztán az alkotói tevékenységet kísérő álmok elhozták számomra a megnyugvást a már említett tudatkapukon túl. De vajon meg tudtam-e felelni a műben a magammal szemben támasztott elvárásoknak? Mire letisztult a szövegben a megannyi, egymással feleselő érzés, megkaptam a választ. Hiszen alig is beszéltem másról, mint a saját valóságomról, a saját igazamról, azon túl is a lelkiismereti szabadságomhoz való ragaszkodásomról.

Mutass kevesebbet