A régi Magyarország képeslapokon

Ki volt az első? Charles Drummond skót könyvkereskedő, aki 1841-ben „Compliments of the Season" feliratú üdvözlőlapokat nyomtat? Igen, de ezeken még nincs kép, ráadásul borítékban kellett feladni. Carlton és Lipman, akik 1861-ben Philadelphiában szabadalmaztatnak levelezőlapot? Az sem volt illusztrálva, legföljebb utólag tettek rá olykor egyéni reklámszöveget vagy grafikát. Vagy Léon Besnardeau papírkereskedő egy Isten háta mögötti francia kisvárosban az 1870-71-es porosz háború idején, a közelben állomásozó ezred emblémáját nyomtatva kartonlapocskákra (amelyekhez azonban továbbra is levélbélyeg szükségeltetett)? Az intézményes bevezetés mellett végül Emmanuel Herrmann, a bécsújhelyi katonai akadémia közgazdaságtan-professzora szállt síkra a legeredményesebben, egy bécsi újság hasábjain, 1869-ben. Egyszerű és világos érvelése szerint az emberek többnyire nem titkokat, hanem kurta értesítéseket, üdvözleteket, jókívánságokat küldözgetnek a leveleikben, ilyesmire pedig fölösleges annyi papírt és borítékot pazarolni. A postaigazgatóság fontolóra vette a javaslatot, s ugyanazon év októberében hivatalosan útjára bocsátotta az 5 krajcár helyett 2 krajcárért föladható, Correspondanz-Karte, majd Levelezési lap feliratú postai levelezőlapot. A megjelenés napján tízezer darabot, hat hét alatt egymilliót adtak el belőle... Az illusztrált postai lapok elsőségéért a melki kolostor, Moszkva és Isztambul látképe, vonat, gőzhajó és többféle reklám verseng. Kicsike képek voltak ezek, ugyanis onnan vették el a helyet, ahová írni kellett: a másik oldalra csak a címzés és esetleg a feladó kerülhetett. Pár évtized alatt aztán kialakult és véglegessé vált a ma is érvényben lévő forma: az egyik oldalon a kép, a másikon a címzés és a szöveg. A 19. és 20. század fordulójára Magyarország minden, magára valamit is adó településének papírkereskedésében vagy akár szatócsboltjában ott díszelgett már az üdvözlőkártyák mellett jó néhány olyan is, amelyik a helyi nevezetességeket ábrázolta. Fényképészeik nevét ritkán tudni: inkább a kiadóké maradt fenn (s némely elszánt gyűjtők egy életen át küzdenek az „összes Divald" vagy egy „teljes Ganz" birtoklásáért). A kötetben látható lapok persze nemcsak a gyűjtőket bűvölhetik el - akik a képes albumok gyakorlatától eltérően tudományos igényű leírást is találnak minden darabról hanem mindenkit, akit érdekel a történelem, a helytörténet, az építészettörténet vagy egyszerűen csak dédapáink hétköznapi világa. Rácsodálkozhatunk az ismerős-ismeretlen tájakra, utcaképekre, épületekre, sőt némely helységnév is: a régi Magyarország olyan városaira, falvaira, amelyek fölött azóta egyszer vagy többször is áttolták a határt, amelyeknek elvették a nevét, s amelyekben ma már esetleg senki nem beszél magyarul. A fénykép, mint Roland Barthes elmélkedik róla, mintegy a rámutatás gesztusát rögzíti: „az, ez az, ilyen". Ám a hűvös üveglencse mögött mégiscsak mindig ott van egy ember tekintete, az objektív mögött a szubjektív. Ez a tekintet olykor komoran tárgyilagos, máskor drámaian költői, megint máskor - óh, sutaságukban is megrendítő családi albumok - párás gyengédséggel szegeződik a fürdőlepedőn visongva hempergő Tárgyra. A képeslap más, talán több mint a fénykép. Azáltal, hogy intézményesen sokszorosítják, árusítják, mintha nem egyetlen fotográfus, hanem egy egész közösség állna a lencse mögött, s tudatná velünk: ilyennek látjuk, pontosabban ilyennek akarjuk láttatni a helyet, ahol élünk; ezt és ezt akarjuk belőle megmutatni. S aki kiválasztja, megveszi, föladja, az elfogadja és szentesíti ezt a látszólag ártatlan képmutatást.

Mutass kevesebbet