A szakrális szerelem

„A ​szakrális szerelemről eddig legrészletesebben „A táltos paripa” című könyvemben írtam. Tíz esztendeig foglalkoztam a Tündér Ilona és a táltos paripa kultuszának rejtélyeivel, s felismerhettem, hogy réges-régen nem számított rendkívülinek, ha valaki e rejtélyekről beszélt. Az sem számított rendkívülinek, ha valaki felismerte, megszelídítette, majd megülte a táltos paripát. De még az sem, ha a táltos paripa hátán berepült Tündér Ilona kastélyába. Aztán egyre kevesebben ismerték fel a táltos paripát, egyre kevesebben tudták megszelídíteni, egyre kevesebben tudták meglovagolni, s így egyre kevesebben jutottak el Tündér Ilona kastélyába. Felvetettem azt is a könyvben, hogy Platón korában a görögök közül már igen kevesen, de a magyarok közül Mátyás korában is elég sokan megülték a táltos paripát. Ezért mondják sokan, hogy a magyar társadalom fejlődése „megkésett”? Nem, nem ezért, mégis azt mondjuk, hogy nem véletlenül és nem jogtalanul beszélnek e megkésettségről. Nem véletlenül és nem jogtalanul, de félreértik és félremagyarázzák, mert nem tudják felfogni a magyar műveltség évezredeket átvészelő archaikus, szakrális hagyományainak a nagy rejtélyeit. A legfontosabb: ha e megkésettség azt jelenti, hogy a magyar társadalom évszázadokon át „korszerűtlenül” ragaszkodott a szakrális királyság szent hagyományaihoz, akkor áldott megkésettségről beszélhetünk… Sokáig töprengtem azon, miképpen lehet és miképpen szabad leírnom, hogy mit látunk Tündér Ilona kastélya leírhatatlan varázslatos termeiben. A kérdés hamar eldőlt, mert csak a szépirodalom eszközeivel voltam képes beszélni róla. A drámai monológok segítségével… Közelítsük meg e rejtélyes kérdéseket először a régi magyar hitvilág, hitélet, vallás vonatkozó kérdésköreinek vázlatos bemutatásával!” (Kocsis István)

Mutass kevesebbet