A száműzött Rákóczi

Lebilincselően érdekes, elbűvölően olvasmányos könyvet tart a kezében az olvasó. E jelzők, ha regényre vonatkoznak, nem kelthetnek feltűnést, de elmélyült, "komoly" történelmi művet fémjeleznek. Szekfű Gyula, a neves történész egyik korai munkája iskolapéldája lehetne annak, hogyan érdemes történelemről írni: hatalmas felkészültséggel, tudással, és mégis könnyedén, elegánsan, szinte csevegő stílusban. A szerző II. Rákóczi Ferenc életéről, a francia király udvarában, majd törökországi száműzetésében töltött utolsó húsz évéről számol be nagy lélektani tudással és művészi megjelenítő erővel. Ám szembefordulva a korabeli poros akadémikus szemlélettel, "hősét" nem dicsfénytől övezett félistenként, hanem élő, érző és néha gyarló emberként mutatja be, akitől azonban rokonszenvén túl a tiszteletét sem tagadja meg. Bár Rákóczi kénytelen volt kártyabarlangot fenntartani párizsi háztartása fenntartására, s a feleségétől kényszerűen távol élő férfiként a kisebb-nagyobb kalandokat sem tagadta meg magától, mindezek az adalékok nem csorbítják vonzó személyiségének megítélését, a nemzeti függetlenségért folytatott áldozatkész tevékenységének értékét - csupán hitelesebbé, elevenebbé formálják alakját -, vallja Szekfű, akinek műve a maga korában hatalmas botrányt kavart, megítélése volt az ifjúság szemében a modernség vagy a konzervativizmus kritériuma. Ahogy Szabó Lőrinc írta: "Voltunk modernek négyen vagy öten /s hadszíntérünk folyosó, tanterem/ önképzőkör: nemrég még bősz csaták / közt Verlaine-t és Szekfű Gyulát." Ez a szemlélet teszi ma is frissé, elevenné, aktuálissá e nagyon régóta szinte hozzáférhetetlen kötetet.

Mutass kevesebbet