A székely Villon

1963 tavaszán, az egyik délelőttön statisztákat kerestem filmgyári forgatáshoz, s a Hungária kávéház eszpresszójában üldögéltem. Az idő tájt a Híradó és Dokumentum Filmgyár stúdiójában a színészekkel való foglalatosság volt a dolgom. A presszó egyik asztalánál Szász Endre grafikus ült és rajzolt. Mellette egy hároméves-forma, bandzsa kisfiú maszatolta az asztalt. Szászról akkor már legendás történetek keringtek a művészvilágban, élete bővelkedett botrányokban is. Akkor már mindenki tudta, hogy házassága a Vígszínházban játszó szép Horváth Julival zátonyra futott. Szász féltékeny volt Julira, Juli még jobban Szászra - két dudás voltak egy csárdában. Nem sokkal azután, hogy Juli eljátszotta a legszebb szerepet, az „anyaszerepet", asztmát kapott, betegeskedni kezdett, és a szülés után nem tudott visszatérni a színpadra. Szászt akkor már ismertem személyesen, bejárt a filmgyárba Ruttka Feri és Bertalan Tivadar díszlettervező barátaimhoz, ők mutatták be nekem. Szász bánatosan odaköszönt, és meghívott egy kávéra az asztalához. Elmondta, hogy a felesége kórházban van, nincs kire hagyja kisfiát, kénytelen még a szerkesztőségekbe is magával vinni. Különben pedig nagyon fáj a foga. Hát bizony a „Nagy Garabonciás" elég szánalmas képet nyújtott. E mívesen megjelentetett kötet címe - A székely Villon - már jelzi az olvasónak, hogy milyen tónusú, hangvételű verseket vesz a kezébe. Szász Endre Áron, Szász Endre világhírű festőművész egyetlen gyermeke kamaszkorában és legszebb fiatal éveiben kezdte igazán megérezni mit is jelent az "óriásfa" árnyékában élni, hogy e kiváltságos helyzet lelkileg óhatatlanul nyomasztóan nehezedhet az életben helyét kereső ifjú emberre. Hiszen miközben a kívánalmaknak, főként az önmagával szemben támasztott kívánalmaknak igyekszik folytonosan megfelelni, állandóan kétségek gyötrik. Mert - kimondva vagy kimondatlanul - mindig apjához méri magát. Szász Endre Áron ma már túl van a negyvenen, ifjúkori verseit Szathmári Magda, a költő „mostohaanyja" gyűjtötte össze és rendezte kötetbe. A kötet előszavában Szathmári Magda vallomását olvashatják ezekről az évekről.

Mutass kevesebbet