A szent bal (dedikált)

Legszívesebben egy nagy karimájú cowboy kalapot ütnék a fejembe, egy hatlövetű forgópisztolyt kapnék a kezembe, valódi Coltot, és fényes fekete szőrű lovon, mint Big Bill belovagolnék Budapestre. Egyenesen valamelyik csillogó restaurant-ba vagy neo-barokk butikba vagy éppenséggel az Ország Házába és belelőnék - a levegőbe. Talán... talán még arra is vetemednék, hogy az elmúlt évtizedhez hasonlóan körbelövöldözzenek egy-egy finnyás-okos vagy lilán-dühödt bájgúnárt, egy coyote-ot, mint a céllövöldében az ugráló ping-pong labdát. Hogy kapkodnák a fejüket! Talán egyikét-másikát el is találnám? Hű, de kicsipkéznék egy-egy régi fület, egy-egy bamba-új orrot! Miért? Nem is tudom. Ezt tettem ezekben a lövedék-csípős tárcákban az elmúlt évek grállovagjaival, meg hát az új-dondász kor mohó vitézeivel. Dühös vagyok. Dühös vagyok a múltra, ami elrontotta a jelenünket, a jelenünkre, ami kétségbevonja a múltunkat, a jövőnkre, ami az Istennek sem akar megszületni. Na, és magára Istenre, aki annyira magára hagyja az embert, hogy kénytelen infarktusában a tapogatózó éjjeliszekrényen, miniatűr zseblámpája fényénél hajnali háromkor körmölni a verseit: "ments meg Uram, minket...!" Úgy vagyok, mint az egykori cowboy, aki beront az ivóba és halomra lövöldözi az embereket, hogy megmutassa, kit is keres: "Na. Látja ott azt az embert, amelyik állva maradt? Na. Azt úgy gyűlölöm, hogy meg tudnám ölni!" Mondja a tükörnek

Mutass kevesebbet