A szépség koldusa

A Szépség: az idealizált, elérhetetlen, örök nő és a mindenség szimbóluma József Attila mágikus szerelmi lírájában. „Szalmaláng"-szerelmű költőnknek azért volt szüksége néven nevezhető múzsákra, hogy nevet adjon a képzeletében élő, megtestesíteni vágyott tökéletességnek. Ez a szalmaláng akkor is parázslott, amikor az érzelmi föllángolásra hajlamos, szeretetszomjas költő szerelmi célpontot vagy harcmodort váltott. Amikor rájött, hogy a „koldus" mentalitással nem képes meghódítani az örök hiány betöltésére alkalmas nőt, maga varázsolta a földre a transzcendális ideált. A „sok kedves nő"-ből összeállított archetípust élete első asszonyával, a Mamával azonosította. Benne azonban - halandósága miatt - éppúgy csalódott, mint a többi csalfa-gyönge-megbízhatatlan, „szeretni gyáva" hús-vér teremtésben. Ám verseinek múzsái „zordon Szépség" vagy „édes mostoha" módjára, távolságtartó türelemmel és passzív hűséggel viszonozták teremtőjük rajongását. József Attila egész sorstörténetét kirajzolhatnánk szerelmes verseinek szállóigévé vált sorai alapján. Korán vájta belém fogát a vágy - Keresek Valakit, s nem tudom, ki az - Miért nem ikertestvérem levél? - Szövetség ez, nem szerelem - Gyermekké tettél - Jaj, szeressetek szilajon! - Nagyon fáj. A poézis örök életet adó hatalmáról pedig a szépségük, okosságuk miatt kiválasztott múzsák névsora tanúskodhat. Mártuska, Caca, Ria, Luca, Márta, Edit, Flóra - ha a valódi életben nem is, a költészetben immár örökké József Attilához tartoznak.

Mutass kevesebbet