A szív segédigéi

A manapság írt történetek mind nagyon szépek, jelentősek mélyek és hasznosak, temperamentumosak vagy higgadtak. Csak bevezetésük nincs. Ezért határoztam el, hogy ezt a történetet úgy írom meg: igényeljen bevezetést. Majdnem két hete már, hogy az anyám meghalt, munkához kell látnom, mielőtt a temetéskor roppant heves kényszer, az írjak-róla, vissza nem változik azzá a bárgyú szótlansággá, amellyel a halál hírére reagáltam. Igen, dologra!, mert az igény, hogy anyámról írjak, néha nagyon váratlanul jelentkezik ugyan, de nagyon bizonytalan is, vagyis erőltessem meg magam, nehogy egyszerűen és pillanatnyi kedvem szerint egyetlen betűvel püföljem tele a papírt, m m m m m mmm m mmmmmmmm m mmm m m m Nem használom a nyelvet, nem akarom felismerni az igazat, és még kevésbé azt Önök elé tárni. Az sem jut eszembe, hogy megnevezzem a világot, következésképp az égvilágon semmit sem nevezek meg, hisz néven nevezni annyi, mint a nevet örökösen feláldozni a megnevezett dolognak... Nem beszélek; de nem is hallgatok: s ez megint más dolog. Óvatos vagyok, anyámról van szó. - Itt talán kurziválható volna minden... A kurzivált életbe! De hát mért volna perverzebb írni róla, mint hallgatni?! Vagy bármi más! Állni a sír mellett! Hát az micsoda?! Vagy fogni a kezét, s várni, hogy szorítson! Nézni, ahogy mennek világgá a sejtek, orövoár möszjő, mi volnánk részben a mamája, viszlát, szép csacsi fiú! A férfiember búját nem tárja a világnak. Megrémülök, közben megint jól érzem magam: nem fáj a múló idő. Ami ilyen pillanatban a legrosszabb volna: bárki részvéte, csak egy tekintet, egy szó is. Rögtön másfelé nézni, vagy elhallgattatni a szólót, mert kell az az érzés, hogy érthetetlen és megoszthatatlan, amit épp átélek: csak úgy hihetem, hogy az iszonyat értelmes és igaz. Amint beszélni kezdenek róla, tüstént elfog megint az unalom, máris tárgytalan megint az egész. Itt-ott mégis emlegetem ennek-annak anyám halálát, pedig nincs értelme, s mérgelődöm, ha az elbeszélésemhez megjegyzéseket mernek fűzni. Olyankor tudniillik leginkább azt szeretném, ha elterelnék a figyelmemet, és ugratnának valamivel. Legutóbbi filmjében például James Bond áthajította a lépcsőkorláton az ellenfelét, aztán azt kérdezték tőle, meghalt-e az illető, ő meg azt mondta: „Hát, remélem!" - mire én megkönnyebbülten nevettem. Halál- és hullavicc engem végképp nem zavar, még jól is esik meghallgatnom.

Mutass kevesebbet