A tatárjárás emlékezete

Az ​eurázsiai sztyeppék országútjain az i. e. 8. századtól az i. sz. 13. századig mintegy két évezreden át lovas népek nyomultak nyugat felé, időnként be-betörve az útjuktól dél felé elterülő, művelt, gazdag országokba. E harcos nomád törzsek sora az iráni nyelvű kimmerekkel, szkítákkal és alánokkal kezdődött. Ezek a távolabbi Belső-Ázsiából érkező török és mongol népeknek és más, a sztyeppe pereméről velük sodródott törzseknek adták át helyüket. A hunokat avarok, szabirok, türkök, bolgárok, illetve onogurok, besenyők, úzok, kunok és jászok követték, hogy végül a mongolok zárják le a sort. A világtörténelem egyik rejtélye, hogy milyen erők késztették a füves puszták népeit, hogy időnként felkerekedve, egymást kergetve, nyugat felé vonuljanak. A kérdést vizsgáló szakemberek közül többen az időjárás változásában keresték a népvándorlások okát. Eszerint Belső-Ázsia füves pusztáinak kiszáradása, illetve egy-egy szárazabb periódus és legelőhiány kényszerítette nomád lakóit a hazájukból való időnkénti kiköltözésre. Kétségtelen, hogy a nomádok állatállománya kedvező időjárási viszonyok között igen gyorsan felszaporodik, és ehhez képest a legelő szűknek bizonyulhat, a legelőkért vívott harc pedig azt eredményezi, hogy a vesztes fél jószágait hátrahagyva, menekülni kényszerül. Mivel pedig a Himalája, a kínai fal, a Csendes-óceán és a fagyos Szibéria által bezárt térségből egyetlen irányba vezet ki sztyeppei út nyugat felé, ez lett a túltelített Közép-Ázsia időnkénti levezetője.

Mutass kevesebbet