A temető csendje (dedikált)

"Ülök ​a legkülönösebb magyar vendéglőben, az Új köztemető melletti Kupában. Itt gyászruhában söröznek a vendégek a lélekharang hangjai mellett. A legnagyobb temetőüzemben negyedóránként kerül sor a gyászmenetet kísérő lélekharang megkondítására, amelynek a hangjai – a kis távolság miatt – betöltik a vendéglő helyiségeit. A temetés után betérő embereket már nem köti a gyász fegyelme, itt már enni kell és inni kell, szervezett módon, társaságba szerveződve vagy véletlenszerűen. Gyászruhában, de már teljes világi érdeklődéssel tanulmányozzák az étlapot és feladják az italrendelést. Legyűrve a valódi vagy tettetett étvágytalanságot, túljutva az első poharakon, már nagyon is gyakorlati kérdések kerülnek terítékre, legalább 35 dB hangerővel, ami az italfogyasztással és a tárgyalt téma fontosságával egyenes arányban tovább növekedhet. Ha akarom, ha nem, fültanúvá lépek elő: – Az a cafka csak fél évet élt vele és mindent magának akar! Még egy tisztességes ebédet se főzött neki, akkor evett rendeset, ha mi, vagy ti, Marcsám, vittünk neki. – Szent igaz! De nem is nagyon mosott rá. Csak azt hordta mindég, amit tavaly karácsonyra vittem szegénykémnek. Egy hallgatag férfi is megszólalt: – Aztán hol lehet az ótépéje? – Eldugta a cafka! Megjátszotta a fájdalmast, meg hogy ő nem is kereste! Átlátok én rajta, tudod, hogy játssza az eszit! A szeme se áll jól. Ügyvédet kellene fogadni."

Mutass kevesebbet